"Az elvesztés fájdalmából új erő bontakozik ki, amely cselekvésre ösztönöz minket." – Joanna Macy, aki életét a Föld megóvásának szentelte.

Joanna Macy július 19-én, életének 96. évében távozott az élők sorából, de még a végső pillanataiban is képes volt inspirálni ezreket. Rainer Maria Rilke költő műveinek fordítójaként vált ismertté, emellett szolgált a CIA-nál és a Békehadtestnél is. Indiában a Dalai Láma mellett dolgozva globális ökológiai mozgalmat indított el. „Cselekvő remény” nevű ökológiai gyászmunkája arra tanít, hogyan alakíthatjuk át a kétségbeesést aktív cselekvésre. Macy úgy véli, hogy történelmünk egy kulcsfontosságú fordulópontjához érkeztünk, ahol két irány közül választhatunk: az összeomlás vagy egy fenntartható, életet támogató emberi társadalom kialakítása. Bánosi Eszter írása.

Joanna Rogers Macy, a neves amerikai buddhista tanító, ökológiai gondolkodó és környezetvédelmi aktivista 2025. július 19-én halt meg békésen otthonában Berkeley-ben, 96 éves korában. Még az utolsó hetekben is sokakat inspirált jelenlétével, tisztaságával, mély életszeretetével, és imákkal, énekekkel ezrek segítették abban, hogy a buddhista hagyományoknak megfelelően felismerje a halál pillanatának "tiszta fényét".

Életművében arra fókuszált, miként lehet a kétségbeesés és apátia érzéseit kreatív és építő átalakulások forrásává formálni, valamint hogyan lehet az emberi kapcsolódást új dimenziókba emelni, hogy a Föld és minden élőlény iránti empátiát és felelősséget erősítse.

A "Work That Reconnects" (Az összekapcsolódás munkája) módszertanának megalkotójaként és tanítójaként tízezreknek segített, hogy az ökológiai krízis miatti szorongást és dühöt cselekvésbe fordítsák. Ökológiai aktivista volt már akkor, mikor ez a fogalom még nem is létezett.

Joanna Macy egy liberális protestáns családban nőtt fel, nagypapája és felmenői prédikátorok voltak a kongregacionalista gyülekezetben. Gyerekkorában megnyugvást jelentett számára az egyház világa, ahol kedvességet és békét tapasztalt - ellentétben az otthoni helyzettel.

Joanna számára a nyarak különleges jelentőséggel bírtak, hiszen nagypapája farmján, New York állam északi vidékén töltötte ezeket az időket. A végtelenül terjedő mezők, a sűrű erdők és a pajták körüli felfedezések során egy mély belső felismerés született meg benne: a világegyetem nem csupán hatalmas, hanem tele van bölcsességgel és intelligenciával is. Ez a tapasztalat arra ösztönözte, hogy egyre inkább vágyakozzon a nagy egészbe való elmerülés iránt.

Tizenhat évesen, egy egyházi táborban mélyen személyes megtapasztalásra tett szert: Jézus és Isten jelenléte szívében élénken feléledt, és elhatározta, hogy életét az egyház szolgálatának szenteli. Azonban amikor elkezdte a bibliatudomány és teológia tanulmányait, fojtogató érzésekkel kellett szembenéznie. Különösen megviselték a vallási viták, és az a tudat, hogy a tanítások sokszor kizárólagosnak tűntek, mintha azt üzenték volna, hogy léteznek olyan emberek, akik nem tartoznak a közösséghez. Ez a tapasztalat mély kérdéseket ébresztett benne, és elindította a lelki keresés és a valódi hit iránti vágyát.

Joanna Macy férjével, Fran Macyvel és három gyermekükkel együtt számos évet töltött külföldön, ahol különböző kulturális élmények formálták őt. Németországban ismerkedett meg Rainer Maria Rilke költészetével, amely mély hatást gyakorolt a világképére és önmagáról alkotott képére. Az 1950-es években egy véletlen felfedezés során lépett be egy könyvesboltba, ahol a pultra helyezett vászonkötésű könyv, a *Das Stunden-Buch* vagyis az Imaórák könyve, azonnal felkeltette az érdeklődését. "Amikor felemeltem, a könyv magától az első rész második versénél nyílt ki. Az egyik sor, 'Életemet táguló körökben élem', azonnal megváltoztatta a gondolataimat. Rájöttem, hogy a spirituális utam nem egy egyenes vonal, nem egy létra, amely Istenhez vezet, hanem sokkal inkább egy kör, amelyben Isten mindig is jelen volt, és én évezredek óta körülötte forogtam” - osztotta meg tapasztalatait egy podcastban.

Amikor Macy elhagyta a teológiát és a kereszténységet, egy erőteljes vágy fogta el a szolgálat iránt. Ekkor kapta meg a Fulbright-ösztöndíjat a francia Institut de Sciences Politiques-re, ahol a Francia Kommunista Párt tanulmányozásába kezdett. Ez a tevékenység felkeltette a CIA figyelmét. "21-22 éves voltam, még zöldfülű, amikor a CIA egy csábító állást ajánlott. Nem tudtam ellenállni a lehetőségnek, így körülbelül két évig a soraikban dolgoztam" - osztotta meg tapasztalatait.

Még mindig fiatal anya volt, amikor az 1960-as évek közepén férjével együtt Indiába költözött, ahol férje az éppen megalakult Békehadtest vezetője volt. Macy a tibeti menekültek támogatásával foglalkozott, és közel került a fiatal, száműzött Dalai Lámához. Mélyen lenyűgözte ezeknek az embereknek a nyugalma, ragyogása és az a rendíthetetlen elköteleződés, amellyel őrzik hagyományaikat és élvezik az élet apró örömeit.

Mélységes vonzalmat éreztem azok iránt a tibeti emberek iránt, akik a Himalája lábánál, rendkívül zord körülmények között éltek. Az ő életük tele volt kihívásokkal, hiszen gyakran szembesültek életveszélyes szituációkkal, súlyos megpróbáltatásokkal és betegségekkel, miközben a tibeti hegycsúcsok és hágók nehézségeit leküzdve próbálták megtalálni helyüket a világban.

Az, ahogyan nyitott szívvel szerették az életet és hagyományaikat, nagyon megfogott, és kíváncsi lettem, mi segíti őket ebben a hozzáállásban. Ez a tapasztalat életem egyik fordulópontja lett."

A környezetvédelmi aktivizmus nagyon természetesen alakult ki benne, hiszen mindig is érzékenyen reagált a felmerülő kérdésekre. Az 1970-es években második fia környezetmérnöki tanulmányai során írt dolgozatából megtudta, hogy a nukleáris erőművek nemcsak hő hatására keletkező szennyezést okoznak, de rádióaktív szennyezéssel is járnak. Így a fiával együtt közvetlen aktivizmusba kezdett: elfoglalták a még meg nem aktív Seabrook reaktort, és tiltakoztak a Nukleáris Szabályozó Bizottság előtt.

Ekkor rengeteg új ismeretre tettem szert, ami számomra egyfajta spirituális tanításként is megélt élmény volt. Elindított egy olyan mély és szinte megszállott érdeklődést a hosszú távú radioaktív szennyezés iránt, amely a fegyvergyártás és az energiatermelés folyamataiból ered. Ez a tapasztalat arra késztetett, hogy az idő fogalmát olyan távlatokban gondoljam át, amelyekkel a szívem és az értelem nehezen tudott azonosulni. Másképpen fogalmazva: ráébredtem, hogy a technológiai döntéseink olyan következményekkel bírnak, amelyek geológiai időskálákra nyúlnak vissza – vagyis karmával járó hatásokkal. Az ipari és kormányzati döntések, amelyeket a profit vagy bürokratikus nyomás hatására hozunk, meghatározzák, hogy ezer év múlva is léteznek-e olyan élőlények, akik egészségesek és kiegyensúlyozott szellemi képességekkel bírnak.

A nukleáris energia elleni tiltakozás - különösen a Three Mile Island-i és a csernobili katasztrófa idején - mély kétségbeesést ébresztett benne. Ebből úgy talált kiutat, hogy felismerte: ez a gyász valójában a Föld és az élővilág iránt érzett mély törődés megnyilvánulása. Nem elfojtani kell, és nem is félni tőle, hanem meghallani és komolyan venni. Ebből alakította ki azokat a csoportmunkás módszereket, amelyek segítenek megfogalmazni és átélni a gyászt, a félelmet és a veszteséget, hogy abból cselekvés fakadhasson.

Szerinte mindannyiunknak gyászolni kellene a világ állapota miatt, és ennek átélése és kifejezése lehet az aktivizmus szerves része.

Macy kiemelte, hogy a környezeti és társadalmi válságokkal szembeni közöny és kétségbeesés leküzdése érzelmi gyászprocesszussal indul, amely nem a gyengeség megnyilvánulása, hanem az élet iránti mélyebb szeretet és kötődés kifejeződése.

A gyász folyamatának megélésével lehetőség nyílik arra, hogy a félelem és a tehetetlenség helyett cselekvő szolidaritás és valódi változás bontakozzon ki. Ez a szemlélet összhangban áll azzal a munkával, amely a "The Work That Reconnects" néven vált ismertté, és amely a hála, a gyász és az új perspektívák felfedezésének lépcsőfokait mutatja be. Az érzelmeink tudatos kifejezése és megosztása lehetővé teszi, hogy a reménytelenség terhét levetve, még a legnehezebb helyzetekben is megőrizzük cselekvési képességünket.

Joanna Macy hangsúlyozza, hogy a gyászhoz való ragaszkodás helyett sokkal fontosabb, hogy ne féljünk tőle. Amikor megijedünk a gyásztól, hajlamosak vagyunk elnyomni az érzéseinket, bezárkózunk, ami végső soron apátiához és tagadáshoz vezethet. A világunkat sújtó problémák hátterében nem csupán a közöny vagy a tudatlanság áll, hanem sokkal inkább a fájdalomtól való félelem. Macy szerint az élet egyik legfontosabb tanítása az, hogy ne próbáljunk meg elmenekülni a kényelmetlen érzések – mint a gyász, a felháborodás vagy a félelem – elől, hanem merjünk együtt lenni velük. Ha képesek vagyunk félelem nélkül szembenézni a fájdalmunkkal, az nem stagnál, hanem átalakul. Ez a folyamat akkor kezdődik, amikor bátran szembenézünk a fájdalommal, megöleljük azt, és együtt lélegzünk vele. Így a fájdalom egy másik, szebb arcát is megmutathatja: a világ iránti mély szeretetünket és az élet minden formájával való elválaszthatatlan kapcsolatunkat. Ez a gyász és a szeretet tánca, amelyből erő születik a változáshoz és az aktív cselekvéshez.

Joanna Macy véleménye szerint az optimizmus hiánya teljesen elfogadható. A buddhista tanítások is arra figyelmeztetnek, hogy a mesterségesen fenntartott remény kimerítheti az embert. A leglényegesebb dolog a jelen pillanatban való létezés, hiszen enélkül a világ gyógyulása lehetetlen.

Macy gyakran hivatkozott egy jelentős buddhista elvre, amelyet "paticca samuppada"-nak neveznek, ami a közös keletkezés és a kölcsönös függés fogalmát öleli fel. Ez a megértés arra világít rá, hogy identitásunk folyamatosan bővülhet, magába foglalva a földi ökoszisztéma egészét. Ezt a szélesebb perspektívát az "ökológiai én" kifejezés jellemzi.

Szerinte az ember akkor érik meg, amikor önmagát nem csupán elkülönült, elszigetelt lényként, énként, hanem a Föld részeként, egy összefüggő folyamatként érzékeli. Ehhez társul a bodhiszattva-eszmény: az ember nem talál nyugalmat, amíg minden élő faj szenvedése nem szűnik meg.

Macy műhelyeiben és írásaiban a buddhista no-self (anatta) koncepcióját használja, hogy támogassa az embereket önmaguk szűk, korlátozott énképének lebontásában, lehetővé téve számukra egy tágabb, életközpontú identitás kialakítását. Véleménye szerint az anatta nem a lélek létezésének tagadása, hanem inkább annak felismerése, hogy az önálló, állandó "én" csupán illúzió: mi magunk egy folyamatosan változó tapasztalatok áramlásaként létezünk, melyben nincs elkülönült, állandó lény. Ez a megközelítés a szenvedés gyökerét világítja meg, és az elmúlás, valamint a változás elfogadásán keresztül szabadságot teremt a cselekvésben. Az élet nem egyes elkülönült entitások gyűjtője, hanem egy folytonos áramlás, ahol a határok az élőlények és a környezetük között folyamatosan változnak.

Szerinte az anatta tanítása sokak számára félelmetes, különösen azoknak, akikben önutálat vagy társadalmi elnyomás okozta sérülések vannak. Macy azonban hangsúlyozza, hogy ez a tanítás nem az én semmivé válását, hanem egy tágasabb, "mély tér" megtapasztalását jelenti, ahol együtt repülünk az együttérzés és megértés szárnyain. Ez az élmény felszabadítja az embert az egó merev korlátai alól, lehetővé téve az élet és a világ összefüggéseihez való kötődést.

Macy hangsúlyozta, hogy a buddhista megértés szerint a folyamat nem csupán egy passzív "beolvadás", hanem egy tudatosan irányított fejlődés, amelyben a tudatosság és a szándék meghatározza identitásunkat és cselekedeteinket. Ezt a gondolatot kiválóan szemlélteti a karma fogalma, amely az egyéni döntések révén formálja életünk irányvonalát. Macy a kollektív tudatosság fejlődésében látta a megoldást a modern társadalmak előtt álló kihívásokra. Megfogalmazása szerint az emberiség olyan, mint egy hatalmas agy különálló neuronjai, amelyek éppen most kezdik el közösen gondolkodni. Ez azonban nem az egyéniség feladását jelenti, hanem éppen ellenkezőleg: a rendszerszemlélet alapján minél jobban integrált egy rendszer, annál inkább képes differenciálódni.

Joanna Macy véleménye szerint a jelenkorban két párhuzamos folyamat zajlik: egyik oldalon a "nagy felbomlás" bontakozik ki, amelyet az ipari növekedésre épülő társadalom romboló hatása generál, míg a másik oldalon a "nagy fordulat" lehetősége rejlik, amely az életfenntartó társadalom irányába mutat.

A helyzet varázslatos szépsége abban rejlik, hogy még felfedezetlen előttünk a győztes út, ami egyfajta kihívásként hat ránk. Ez arra ösztönöz bennünket, hogy kibontakoztassuk a legmélyebb erkölcsi értékeinket, bátorságunkat és kreativitásunkat.

A "pozitív szétesés" fogalma utal arra, hogy a rendszerek (legyenek azok egyének vagy társadalmak) újraszerveződnek, ha az elavult kódok szétesnek. Ez a változás gyakran kényelmetlen, de Macy szerint a rendszereknek igazságot kell mondaniuk önmaguknak (például a környezeti válságról), hogy megfelelően működhessenek, és a "visszacsatolás blokkolása" (akár tagadással, akár titkolózással) nem vezet sehova.

Macy meggyőződése szerint, amikor a világ ennyire zűrzavaros, az egyéni eltökéltség és az, ahogyan valaki energiát fektet be, valamint mihez köti szívét és elméjét, sokkal jelentősebb hatással bírhat a globális helyzetre, mint ahogyan azt sokan általában vélik.

Ez a kettőség – a fenyegető összeomlás és a reményteljes átalakulás – amelyben mindannyian részt veszünk, kulcsszerepet játszik a mai társadalmi és ökológiai megújulás folyamatában. Az, hogy végül merre tart a történetünk, nagymértékben rajtunk múlik: a saját döntéseinken és cselekedeteinken. Macy munkája, a Work That Reconnects módszertana lehetőséget ad arra, hogy közösen, egymást támogatva szembenézzünk a világ fájdalmával, és ez a közösségi tapasztalat erőt adhat a reményhez és a továbblépéshez. Szerinte az igazi kihívás abban rejlik, hogy a polarizáció és félelem helyett képesek legyünk testvéri kapcsolatokat kialakítani, és együtt harcoljunk a közös jövőnkért.

Macy hangsúlyozta, hogy a jelenlegi, korlátlan hatalomra vágyó politikai erők szándékosan a félelem és a megosztottság légkörére építenek. Ezért elengedhetetlen, hogy tudatosan ellenálljunk ezeknek a tendenciáknak.

Amikor Macy-t megkérdezték, hogy van-e még értelme cselekedni, vagy már túl késő, határozottan hangsúlyozta, hogy a legnagyobb veszély abban rejlik, ha az emberek elzárkóznak a valóságtól, mert úgy vélik, a válság mértéke túlságosan ijesztő ahhoz, hogy szembenézzenek vele. Ezt a jelenséget ő a visszacsatolás elutasításának nevezte, amely megakadályozza a fejlődést. Macy viszont optimista, hiszen szerinte mindig van lehetőség a pozitív változásra, még ha az néha fájdalmas is. A válság közepette azonban lehetőség nyílik a kollektív tudatosság és a közös döntéshozatal kibontakozására. Ez a történelmi időszak lehetőséget teremt arra, hogy egy globális, összekapcsolt rendszerré váljunk, ahol minden egyén egyszerre áll külön és integrálódik a nagy egészbe.

Joanna Macy utolsó napjai méltó módon tükrözték eszméit: szerető közösség ölelésében búcsúzott, hálával az életért és mindazért a sokrétű kapcsolódásért, amit az ő ragyogó személye hívott létre.