A képregény olyan, mint amikor egy gyors üzenetben próbálod megragadni egy izgalmas történet lényegét. Azonnali hatás, színes karakterek és pörgős cselekmények – mindezek egy szupergyors vizuális élményben sűrítve.

Isten adta tehetség a rajzolásban, szenvedély a repülők iránt, valamint egy szívfacsaró háborús narratíva – ezek a tényezők találkoznak Pozsgay Gyula műveiben. Eddig három képregény készült el, mindegyik nemcsak hazai, hanem nemzetközi elismerést is szerzett. A kötetek középpontjában magyar háborús pilóták heroikus történetei állnak, amelyek lenyűgöző módon elevenítik meg a múltat. A fanatikus íróval a sorozat harmadik része, a "Láthatatlan ellenség" című kötet megjelenése kapcsán beszélgettünk.

Csak kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy a nagyapjuk háborús hős volt. Mikor jött el az a pillanat az életedben, amikor rájöttél, hogy ezzel a különleges családi örökséggel valamit kezdened kell?

Anyai nagyapámhoz, akit Vörös Tibornak hívtak, kicsi koromtól fogva nagyon erős kötelék fűzött; sok időt töltöttem vele, nagyon közel álltunk egymáshoz. A háború előtt szabadidejében sportrepüléssel foglalkozott. Ezért került a légi kötelékhez, de ott nem pilótaként, hanem rádiós lövészként szolgált. A pilóta, vitéz Orbán József, az Öreg Tigris mögött ült megfigyelőként, és a hátrafelé tüzelő távirányítású géppuskákat kezelte. 1944. október 23-án Orosháza felett kilenc szovjet Jak-9 vadászgép rontott rá az egyetlen magyar Messerschmitt 210 Ca-1 gyorsbombázóra. Nagyapámék iszonyatos túlerővel küzdöttek, de végül kettőt lelőttek, a többi meg elmenekült. Erről a heroikus légi harcról szól az első képregényem, Az Öreg Tigris. Nagyapám rengeteget mesélt a háborúról, a repülős élményeiről, miközben maketteket építettünk vagy farepülőket faragtunk. Már óvodáskoromban fejből fújtam az összes repülő nevét az egyszerű ejtőernyőkétől a Jumbo Jetéig. Gyerekként nagyon megragadott a sztori, ezért később gyakran készítettem róla rajzokat.

Mi inspirált arra, hogy a történetét képregény formájában meséld el az utókornak? Talán a vizuális kifejezés ereje, ami lehetővé teszi, hogy a karakterek és események élettel telibbé váljanak? Vagy az a vágy, hogy a fiatalabb generációk számára is átadhass egy olyan üzenetet, ami a képek és szövegek összhangjában még hatékonyabban megjelenik? A képregény műfaja egyedi módon ötvözi a narratívát és a művészetet, lehetőséget adva arra, hogy a történeted színesen és dinamikusan keljen életre.

A légi ütközet hetvenötödik évfordulója alkalmából készítettem néhány rajzot, amelyeket megosztottam a családommal. Ekkor anyukám bátyja említette, hogy a padláson egy doboz rejtőzik, tele régi kincsekkel. Így került elő nagyapám naplója, melyben gyönyörű írással és precízen, percre pontosan rögzítette az eseményeket: a küldetések céljait, a repülési útvonalakat és az ellenséges gépek lelövésének időpontjait. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat: mi lenne, ha képregényt készítenék ebből a történetből? Hiszen nagypapám volt az, aki megtanított a rajzolás alapjaira, és talán a legszebb dolog, amit tehetek, az az, hogy megörökítem az ő kalandjait. Utánanéztem, vannak-e már második világháborús repülős képregények a piacon, és felfedeztem egy francia kiadót, az Editions Paquet-t, amely különösen igényes műveiről ismert. Lázasan nekiláttam a tesztoldalak megrajzolásának, és néhányat feltöltöttem egy nemzetközi repülős művészeti csoportba. Magam sem hittem a szememnek, de még aznap felrobbantottam a Facebookot. Egy nap alatt hatszázötven lájkot gyűjtöttem össze, és tucatjával érkeztek a kérdések. Az igazi meglepetés azonban másnap jött: üzenetet kaptam az Editions Paquet-tól, akik látták a rajzaimat, és szívesen kiadnák a könyvemet. Így született meg Az Öreg Tigris, először francia nyelven, majd angol, holland, lengyel és magyar fordításban.

Különös, hogy a képregény műfaját választottad, hiszen abban az időszakban a számítógépes játékok fejlesztése állt a fókuszodban.

Valóban nem szerepelt a terveim között, hogy képregényekkel fogok foglalkozni. Gyerekként olvastam a Kockást (1981 és 1992 között megjelent képregénymagazin - a szerk.), ismertem az Asterixet, de ezzel ki is merült a műfajjal való kapcsolatom. Miután 2000 karácsonyán megjelent az első terepjárószimulátor-játékunk, amelyet nagyon sokáig a világ legjobbjaként tartottak számon, huszonéves fejjel elhittük magunkról, hogy tudunk olyat csinálni, ami a nagyvilágot is érdekli. 2005. decemberben aztán megalapítottam a cégemet, amiben már grafikai profil is volt. Foglalkoztunk arculattervezéssel, dekorációs falfestményekkel, társasjáték-grafikákkal, könyvborítókkal, webdizájnnal, tehát mindennel, ami kép. Ebben az időben, egy téli estén, a vonaton összekeveredtünk Boruzs Gergely Gábor fantasykönyvíróval, akinek korábban több kötetéhez is készítettem már borítót. Felvetette, hogy készítsünk közösen képregényt. Elcsalt egy börzére is, de az ötlet nem ekkor, hanem csak nagyapám ereklyésdobozának napvilágra kerülése után érett cselekvéssé.

Az Öreg Tigris azonnali bestsellerré válása és a francia képregényes toplistára való felkerülése, ahol egy magyar szerző, aki ír és rajzol, még soha nem ért el ilyen magasságokat, hihetetlen izgalommal tölthetett el. Olyan érzés lehetett, mintha egy álom valósággá vált volna, hiszen a kreatív munka elismerése egy hatalmas mérföldkő. Az öröm és a büszkeség mellett talán egy kis meglepetés is vegyült az érzések közé, hiszen ez a siker nemcsak a saját teljesítményedet tükrözte, hanem a magyar képregénykultúra nemzetközi színtéren való megjelenését is. Az ilyen pillanatokban az ember szívében egyfajta elégedettség és motiváció is ébredhet, hogy folytassa az alkotást és újabb határokat feszegetve lépjen tovább.

Milyen hatalmas boldogság öntött el! Tudod, az az érzés, amikor a szívem a torkomban dobogott, és a világ többi része teljesen eltűnt körülöttem. Amikor a hír eljutott hozzám, a magyar kiadó vezetője felhívott, és lelkendezve mondta: "Gyula, gratulálok, ez egyedülálló magyar siker!" Egyszerűen elmondhatatlan volt az örömöm, hogy az első képregényem máris felkerült a ranglistára.

Magyar szerző magyar története vajon miért kelt ekkora nemzetközi érdeklődést?

Talán az lehet a kulcsa a sikeremnek, hogy olyan egyedi témát választottam, amelyről a nagyközönségnek alig van tudomása. Nem a megszokott normandiai vagy Pearl Harbor-i sztorikat dolgoztam fel, hanem egy apró ország eddig ismeretlen történetébe ástam bele magam. A franciák számára igazi különlegesség, ha a háborús eseményeket az ellenséges oldal pilótáinak perspektívájából ismerhetik meg. Minden alkalommal, amikor könyvbemutatón vagy dedikáláson voltam, az olvasók lelkesedése és bátorítása egyre inkább arra ösztönzött, hogy folytassam a munkát, hiszen izgatottan várják az újabb izgalmas történeteket.

A képregényeim közönsége egy érdekes kettősséget mutat: bár a téma inkább az idősebb generációt célozza meg, a műfaj és a stílus egyértelműen a fiatalok világához, kultúrájához kapcsolódik. Ezzel egy olyan hidat képezek, ami lehetővé teszi, hogy különböző korosztályok találkozzanak és párbeszédet folytassanak egymással. A történetek régi értékeket és tapasztalatokat közvetítenek, miközben a modern, dinamikus grafikai elemek és narratívák révén a fiatalok figyelmét is megragadják. Így a képregényeim nem csupán szórakoztatnak, hanem generációk közötti kapcsolatokat is építenek.

Nagyon sokféle korosztály olvassa pont azért, amit mondasz. Van, akit a történet fog meg, míg másokat a műfaja vonz. Franciaországban a képregény annyira a nemzeti kultúra része, hogy azt mi Magyarországon elképzelni sem tudjuk! A képregényrajzolókra pedig "szuperhősökként", "rocksztárokként" tekintenek. Csak hogy számokkal is érzékeltessem: míg Az Öreg Tigrisből itthon ezer, a franciáknál tízezer példány fogyott el egy év alatt. Az Asterix a legkiemelkedőbb példányszámban eladott francia képregénysorozat, amelynek legutóbbi számából 1,6 milliót adtak el ugyancsak ennyi idő alatt. Ezért náluk a kilencedik művészeti ágnak hívják. Óriási a választék a különféle témájú képregényekből; egy könyvesboltban nem csupán polcnyi, hanem több ezer darab közül lehet választani!

Az Öreg Tigris óta két további képregényed is megjelent már. Ezeket mi hívta életre?

Már akkor kezdett formálódni bennem a gondolat, hogy folytatnom kellene az írást, amikor Az Öreg Tigris hatalmas sikert aratott. Egy különleges meghívást kaptam a Molnár László egykori vadászpilóta emlékére rendezett megemlékezésre Sopronban. Itt találkozhattam a családtagjaival, és lehetőségem nyílt arra, hogy kezembe vegyem a frissen megjelent, róla szóló könyvet. Azonnal beleszerettem a történetébe, és tudtam, hogy ez lesz a következő projektem. A család örömmel támogatta az ötletet, a francia kiadók pedig szinte azonnal rábólintottak a megvalósításra. Így született meg Az ifjú Oroszlán, amely vitéz Molnár László hőstetteit és a második világháborús légi csaták izgalmas eseményeit idézi fel.

A legújabb, a Láthatatlan ellenség pedig vitéz Szentgyörgyi Dezső második világháborús hős, a Puma század (később osztály, majd ezred) legsikeresebb vadászpilótájának történetét dolgozza fel, aki túlélte a háborút, későbbi életét azonban egy sor tragikus esemény keserítette meg. A fia sokat mesélt róla, és meghívott magához. Olyan ereklyéket vehettem a kezembe, amiktől rendesen libabőrös lettem. Például azt a sakk-készletet, amit a börtönben a fiának faragott szék- és asztallábakból, vagy azt a pénzérmét, amit a lezuhant gépe kiemelésekor a zubbonya zsebében találtak. Szentgyörgyiről életrajzi könyv is született, ezért a fia megkérdezte tőlem, hogy mit akarok: színes sztorikat, legendákat vagy a fekete-fehér valóságot. Az utóbbit választottam.

A köteteid illusztrációi rendkívül élethűek. Miért van ez számodra nagy jelentőséggel?

Kocka mérnök vagyok, számomra az adat az adat. Mindig is szerettem a tudományos-ismeretterjesztő dokumentumfilmeket, azért, mert azok is hitelességre törekednek, és nem a sztori kiszínezésére. A könyvek közül is azokat kedvelem, amelyek szerzői nem arra utaznak, hogy a regényük minél olvasmányosabb és látványosabb legyen. Az a célom, hogy a képregényeimet a legmagasabb szintű történelmi hitelességgel alkossam meg. Kuriózumként a finom részletekre megyek rá. Például arra, hogy a repülőgép oldalára festett szám, a kormányfelületek vagy a vezérsík valódi legyen. Vagy arra, hogy ha melegben repültek a pilóták, nyitva legyenek a hűtőzsaluk. Meg arra, hogy ha ki tudom deríteni, milyen színű volt az adott gép légcsavarkúpja, akkor korhűen ábrázoljam. Mondok egy egészen meghökkentőt is: a Messerschmitt 109-es egészen kicsi, könnyű gép volt marha nagy motorral, ami felszálláskor hatalmas erőt adott le, és hajlamos volt a gépet balra elhúzni. Emiatt a pilótáknak már a gázadás pillanatában jobbra kellett tekerniük az oldalkormányt. Így aztán ha ilyen gépet rajzolok a felszállás pillanatában, mindig ügyelek arra, hogy a rajzon az oldalkormány jobbra legyen kitérítve.

Úgy tűnik, hogy az alkotás folyamatában nem csupán a történetek kibővítése a legnagyobb kihívás, hanem a korhűség megteremtése is. Ez pedig alapos kutatómunkát igényel, nem igaz?

Természetesen! A legnagyobb figyelmet és energiát a vizuális háttéranyag összegyűjtésére fordítom. Elengedhetetlen, hogy alaposan ismerjem a gépek megjelenését és festését; részletesen tájékozódnom kell a helyszínekről, a szereplők öltözködéséről, a korabeli ruhákról, valamint a különböző felszerelésekről, fegyverekről és járművekről. Ráadásul az időjárás és a hold fázisainak ismerete is fontos, hiszen ezek mind hozzájárulnak a hiteles atmoszféra megteremtéséhez. A fények és árnyékok beállítása sem lehet véletlenszerű; arra törekszem, hogy a lehető legprecízebben idézzem meg az egykori körülményeket, így biztosítva a valóságos hatást.

A mai mozgóképes, digitalizált világban szerinted miért népszerűek a képregények?

A mai francia képregények valójában könyvek. Rendkívül igényes, kemény fedeles, nagy formátumú albumok, amelyek ezért komoly értéket képviselnek. Vagy egyre inkább egzotikumot. Bár itthon egészen más a társadalmi megítélésük, elfogadottságuk, és a képregényrajzolást nem tartják különálló művészeti ágnak, tagadhatatlanul a mi vizuális és írott kultúránknak is fontos része. Talán az is ennek a bizonyítéka, hogy most erről beszélgetünk.

Alkotóként milyen kihívásokkal találkozol, amikor egy nehezen megfogható műfajban dolgozol? Mennyire érzed ezt a műfajt bonyolultnak a saját kreatív folyamatod szempontjából?

A képregény műfaja rendkívül összetett, hiszen egyszerre kell egy izgalmas történetet megalkotni és azt vizuálisan megjeleníteni, mindezt úgy, hogy hiteles és élvezetes legyen. A dramaturgia kulcsfontosságú, a szövegek és az érzelmek hiteles átadása elengedhetetlen, amit a szereplők mozdulatai és arckifejezései is támogatnak. Az üzeneteket rövid, tömör formában kell megfogalmazni, mintha egy sms-ben mesélnénk el a sztorit. A képregény főként a képekre támaszkodik, a szövegbuborékok pedig csak kiegészítik a vizuális élményt, információkat és párbeszédeket adva hozzá; mindazt, amit a képek önmagukban nem tudnak kifejezni. Az én képregényeim különlegessége, hogy mindegyikben találhatók magyarázó ábrák, amelyek részletes és izgalmas információkat nyújtanak az adott repülőgépről vagy a főszereplő életéről.

Gegeket is alkalmazok, amivel kicsit lazítok a sztorin. Ha két pilóta élet-halál kérdésekről beszél, de közben egy kutyával játszik, az szerintem bájossá, kedvessé és legfőképp életszerűvé teszi a szituációt. És ezzel nem utolsósorban erős kontrasztot szeretnék mutatni a háború és a béke között. A főhőseim huszonéves srácok, akik élni szerettek volna: játszani, barátkozni, családot alapítani - de a háború lett a sorsuk. Az én sorsom pedig az lett, hogy magyar hőseink életét a képregény eszközével bemutassam a világnak. Ez komoly felelősség, hiszen hazánk a második világháborúban a németek oldalán harcolt, ami napjainkban is különösen érzékeny téma. Én olyan képregényeket szeretnék készíteni, amelyekről nemzetiségi, politikai vagy vallási hovatartozástól függetlenül bárki az gondolhatja: ilyen a méltó megemlékezés egy nemzeti hősről.