A tréningruhás figura energikus és dinamikus megjelenést sugall. Az edzéshez tervezett kényelmes és funkcionális öltözék nem csupán a mozgást segíti elő, hanem egyfajta életstílust is képvisel. A színek, a minták és a szabás mind hozzájárulnak ahhoz, hogy
Senki sem foghatja rám, hogy túlteng bennem a türelem, főleg, amikor munkára, pihenésre és némi szórakozásra gondosan beosztott időmorzsáimat szippantja egymás után magába egy váróterem mozdulatlan levegője. Mégis be kell látnom - főleg, hogy nem először tapasztalom -: a megtervezett, kiszámított forgatókönyvek átírásában mindig meglapul egy apró ajándék. Sokszor csak egy biztató hang, egy önzetlen mosoly, de néha annál jóval több. Például egy történet.
Az orvosi rendelő előtt ülve, a szürke falak között, a légkondicionáló monoton zúgása mellett figyeltem, ahogy az ajtó újra és újra kinyílik. Mégsem hallottam a nevemet, ahogy azt már annyiszor megkérdeztem magamtól. Az idő múlásával a szobában csupán egy középkorú nő maradt velem, aki csendben várakozott. Hamarosan felállt, és eltűnt a mosdó irányában. Két perc sem telt el, amikor egy tréningruhás idős asszony lépett be a térbe, és egyenesen az illemhely felé tartott. Olyan lendülettel nyitotta ki az ajtót, hogy nem volt időm figyelmeztetni, hogy van bent valaki. A következő pillanatban a várakozó nő felháborodott kiáltása eltüntette a csendet: "Hogy lehet valaki ilyen figyelmetlen!" Az idős asszony zavarodottan bocsánatot kért, miközben igyekezett visszavonulni. Kifordult a mosdóból, és mintegy védelemkérőn, mellém telepedett. A középkorú páciens még odabent időzött, majd, mint aki egy színpadra lép, méltóságteljesen kilépett, megkopogtatta a rendelő ajtaját, ahonnan a korábbi beteg még ki sem jött, és határozott mozdulattal belépett. Így ketten maradtunk az idős asszonnyal, aki mellettem ült, a várakozás csendjében.
- Régóta várakozik? - fordult hirtelen felém, majd választ sem várva folytatta: - Ilyenkor már rendszerint minden beteg elment, és nyugodtan elkezdhetem a takarítást. Úgy látszik, ma jóval többen voltak, mint máskor. Eszembe sem jutott, hogy bent lehet valaki a vécén. Ezután kopogni fogok, akármilyen késő legyen.
Ekkor öltött formát a jelenet: a vékony, ősz haját apró copfba fogó asszony, akiből egy szokatlanul tiszteletteljes és alázatos aura sugárzott, mindent elkövetett, hogy munkáját minél előbb befejezhesse, ezért úgy tűnt, sietős léptekkel halad.
- De azért nem esett jól, hogy úgy leteremtett az a hölgy - folytatta. - Az életkora alapján talán a lányom is lehetne. Hiába, ma már nem tisztelik az időseket. Amikor én voltam fiatal, ez is másképp volt. Amikor a nővéremmel és a két öcsémmel "kicsaptak" minket nyárára a nagyszülőkhöz, azt sem tudtuk, hogy fogadjunk jobban szót. Kapáltunk, öntöztünk a hatalmas kertben, még a permetezésben is segítettünk, csak a nővérem nem, ő félt, hogy megmérgeződik - mosolyodott el végre a halványkék szempár. - A nővérem volt köztünk, ugyebár, a legidősebb, de még nagyanyánk pulykakakasától is meg tudott ijedni, ha az váratlanul elrikácsolta magát a háta mögött. De azért jó testvér volt ő is, a két öcsém is. Csak egymást püfölték néha "jókedvükben", minket, lányokat, sosem bántottak. Mind a ketten Kanadában élnek, a nővérem pedig fent, a Jóistennél.
- Mióta dolgozik itt? - kérdeztem végre, miután a csend már túlságosan is elhúzódott.
- Ha jól számolom, ez a negyedik év - mereng el a beszélgetőtársam. - Igen, pontosan a negyedik. 2022 tavaszán kezdtem el dolgozni, amikor a lányom és a kisunokám hozzám költöztek. Muszáj segítenem nekik, hiszen a volt vejem nem tudja őket támogatni. Az én nyugdíjam is csupán 1200 lej körül mozog, pedig egy egész életet dolgoztam. A téli időszakban, miután kifizetem a számlákat, alig marad pénzem a mindennapi kenyérre és tejre. Az unokám óvodás, ezért sok mindenre szüksége van, és jól jön ez a plusz jövedelem. Igaz, hogy a lányom is dolgozik, de ő is csak minimálbért kap, így hónapról hónapra nehezen jön ki a fizetéséből. Számomra ez a munka nem jelent nagy megterhelést, hiszen mindig is vonzott a tisztaság és a rend. Otthon is hetente többször takarítok, így a sürgés-forgás fitten tart, és valahogy megnyugtató is. Amikor a rendelőben dolgozom, olyan kellemes csend veszi körül a munkámat, mint otthon. A doktornők és az asszisztensek is kedvesek és udvariasak velem, megbíznak bennem. Van kulcsom a rendelőhöz, így általában én zárom be az ajtót. Néhány tömbházzal arrébb lakom, így sötétben sem okoz gondot hazajutni. Amikor végre megérkezem a lakásunk elé, az unokám már pizsamában vár az ablakban, és noszogat, hogy siessek fel a lépcsőn, hogy minél hamarabb leüljek velük vacsorázni. Altatni felváltva szoktuk a kislányt a lányommal, de van, hogy egymás után két estén is tőlem kéri a mesét.
Egy szuszra mondta el mindezt nekem ez a kedves idegen, észre sem vettem, mikor vesz levegőt a szavak között. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen munkakörben tevékenykedett korábban, de ekkor már nyílt is a rendelő ajtaja. A középkorú nő távozott – a korábban bent lévő páciens távozásáról nem is volt tudomásom, annyira a tréningruhás hölgyre összpontosítottam –, és odabentről már engem szólítottak. A jó negyedórás vizsgálat és a kérdezz-felelek után szívesen folytattam volna a beszélgetést az idős asszonnyal, aki ekkor már serénykedett a mosdóban – ki gondolt volna arra, hogy a korábban olyan nehezen elengedett időmorzsákra? –, de valahogy nem akartam zavarni munka közben. Tudtam, hogy siet, hiszen otthon várják, és talán éppen ő az, akinek ma este mesélni fognak, vagy esetleg soron kívül neki jut ez a léleksimogató feladat.
