"Az, aki képes megosztani a saját történetét, az egy mélyebb önismeretre tett szert." - Beszélgetés Boldizsár Ildikóval.

Boldizsár Ildikó: Éppen egy új és váratlan helyzetet hozott az élet, ezért három olyan mesével is dolgozom most, amiben a hősnek hosszan csöndben kell maradnia, és bármivel szeretnék őt kibillenteni a belső középpontjából, végig stabilan és kiegyensúlyozottan ellenáll minden provokációnak, mert abban az élethelyzetben ez az egyetlen sikeres megküzdési mód. De a világunkban is eljutottam most oda, hogy a csönd következik. Túl nagy a zaj, túl sok a kéretlen tartalom, a felszínes megszólalás, a felesleges beszéd, túl sok az, ami értéktelen. Van egy mese, A kővé vált birodalom, melyben egy katona leesik az alsó világba, ahol minden kővé változott. Csak úgy tudja megváltani a birodalom lakóit, ha kiáll a főtérre, és bármi történjen is körülötte, bármilyen fenyegetés, bántás, kísértés vagy provokáció érje, nyilak vagy ágyúgolyók záporozzanak rá, ő csak áll rendíthetetlenül. Ezáltal végül életre kel egy olyan része a birodalomnak, ami addig nem volt élő. Sok tapasztalatom van arról, hogy ha sikerül kiállni egy ilyen próbát, akkor ott megtörténik valami fontos az emberrel.

B. E./WMN: Mennyire kihívást jelent számodra ez a csendes időszak?

B. I.: Sokat időzöm a csöndben, valóban, talán túlságosan is. Napjaimnak legalább a hetven százalékát csöndes elmélkedéssel töltöm, kivéve, amikor tanítok vagy csoportot vezetek. Az esti zenét élvezem, a rádiót viszont ritkán kapcsolom be. Számomra a csönd egy rendkívüli, termékeny erőforrás, különösen azóta, hogy a gyerekeim elindultak a saját útjukon. A csönd valóban a legjobb barátom. Hatvankét könyvem mind a csönd szülötte, nem a zajos környezetből táplálkozik. A belső hangunk meghallásához elengedhetetlen, hogy csendben legyünk, és ebből merítsünk inspirációt. Megtanultam, hogyan teremthetek csöndet bárhol, bármikor. Most épp egy forgalmas utcán beszélgetünk, de én szinte semmit nem hallok a zűrzavarból – a szirénák és a fúrás-faragás csak háttérzaj számomra. Bennem béke és csönd honol, ahová most csak téged engedlek be, mindent és mindenkit kizárva. Hosszú út vezetett idáig, hiszen...

Az ember gyakran hosszú utakat jár be, hogy a végén ráleljen a lényegre, ami sokszor meglepően egyszerű. Ha képes vagy világosan és érthetően kifejezni azt, amit korábban bonyolultan fogalmaztál meg, akkor valóban birtokában vagy a tudásnak.

Az utóbbi időszakban rengeteg tapasztalatot gyűjtöttem külföldi tanításaim során, és rájöttem, hogy minden helyszín másféle megközelítést igényel. Nem csupán a nyelvi különbségek számítanak, hanem az is, hogy az egyes emberek és csoportok eltérő szavakat és kifejezéseket igényelnek a megértéshez. Nagy örömömre szolgál, hogy az évtizedek alatt felhalmozott tudásomat különböző módokon tudom átadni, mindig figyelembe véve a közönségemet. Nem a saját mondanivalómból indulok ki, hanem abból, hogy a hallgatóság milyen nyelvi kultúrával bír. Meggyőződésem, hogy ha sikerül a megfelelő szavakat megtalálni, akkor képes vagyok megnyitni valakinek a szívét és tudásának kapuját.

B. E./WMN: Ez a vágy inspirálta a módszered kifejlesztését is?

B. I.: Egyáltalán nem akartam módszert létrehozni, semmiféle indíttatásom nem volt arra, hogy kidolgozzak bármit is. Tulajdonképpen a saját fejlődési utam - ahogy haladtam egyre magasabbra az égig érő fán - hozta létre a módszert. Minél többet megértettem magamból, annál többet értettem meg a mesékből, és minél többet értettem meg a mesékből, annál többet értettem meg magamból. Ehhez hozzátartozott, hogy nagyon sok szenvedő beteggel, rossz állapotban lévő emberrel hozott össze a sorsom. Kezdetektől fogva egyetlen egy eszközöm volt, a mese, de ez még nem meseterápia volt, egyszerűen csak tudtam történeteket mesélni az adott helyzetben. Ezekből a tapasztalatokból egyre inkább megértettem, hogy miért segített az adott embernek ez vagy az a mese, és ez a felismerés újabb és újabb gondolatokat szült. Meg kellett értenem, neki miért olyan fontos ez a történet, hogyan kapcsolódott össze vele, és melyik ponton. Negyven év munka van abban, hogy bátran ki tudom mondani: létezik egy módszertan, amely minden elemében koherens. Az viszont már a kezdetektől fogva biztos volt, hogy lehet segíteni mesékkel, de hogy milyen mélységekbe vezetnek, azt még nem láttam 2010-ben. Azóta eltelt 15 év, közel 4000 tanítási óra, 3000 tanítvány van mögöttem - ezek az élmények mind elmélyítették a kapcsolatomat a mesékkel.

B. E./WMN: Érdekes, hogy korábban többször is említetted, hogy nem volt különösebben mesékben gazdag a gyermekkorod. Mégis, mi az, ami végül a mesék világába vonzott téged?

B. I.: A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatócsoportjának doktorjelöltjeként kezdetben a népmesék és a műmesék közötti összefüggéseket vizsgáltam. Célom az volt, hogy felfedezzem, milyen szálak fűzik össze Lázár Ervin, Andersen meséit, a Micimackót, a Kisherceget és a Pancsatantrát – ezt a régi, szanszkrit nyelvű indiai állatmese-gyűjteményt, amely a 2-3. századra nyúlik vissza. A kutatásom során rétegről rétegre haladtam, mélységekbe ásva, és közben számos kincset találtam. Az időben egyre távolabbra kalandozva, egy lenyűgöző kincsestár tárult fel előttem, amely folyamatosan újabb és újabb meglepetéseket tartogatott.

Engem nagyon érdekelt a mesemondó személyisége, hogy mit tud ő, és azt hogyan adja át, miért pont azokat meséli, amiket mesél. Már akkor tudtam, hogy nem pusztán csak szórakoztatni akar. Rettenetesen érdekelt az is, miért van ennyi mesei műfaj, miért vannak állatmesék, varázsmesék, legendamesék, novellamesék, mit tudnak, miben különböznek egymástól, és miért volt igény ennyiféle mesére. A harmadik terület, ami nagyon érdekelt, a mese közösségteremtő ereje volt, hogy miért tud a mese pillanatok alatt közösséget formálni, mi az a közös, ami egy mesehallgatáskor mindenkiben azonnal életre kel. Majd pár évvel később az is elkezdett foglalkoztatni, mi az az egyéni sajátság, amit valaki egy mesével való kapcsolatában önmagára tud vonatkoztatni.

B. E./WMN: A középső gyermeked megbetegedett, és egy varázslatos mese hatására teljesen átalakult a viselkedése. Ekkor kezdted el sejtelmesen érezni, hogy a mesék világával való kapcsolat talán gyógyító erővel bír. Ez volt az a pillanat, amikor a mese erejében kezdted keresni a reményt a gyógyulás útján.

B. I.: Azt kell mondanom, hogy nem voltam tudatában semminek, csak annyit észleltem, hogy amikor meséltem, a fiam és más gyerekek is jobban érezték magukat a kórházban, és láthatóan erősebbek lettek. De még 1996-ban sem gondoltam arra, hogy mindennek köze lenne a meseterápiához. Az évek múltával az orvosok egyre többet érdeklődtek, hogy mi is történik valójában, hiszen a pozitív eredmények magukért beszéltek. De az én figyelmemet más dolgok kötötték le: pénzt kellett keresnem, a Praktika újságnál dolgoztam, cikkeket írtam, interjúkat készítettem, olvasószerkesztőként tevékenykedtem, végül főszerkesztő-helyettes, majd főszerkesztő lettem a Magvető Kiadónál, mindezt úgy, hogy közben három gyereket neveltem a férjemmel. Az élet folyamatos rohanása nem adott lehetőséget arra, hogy elgondolkodjak azon, mi is zajlik, amikor mesélek. Tíz évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy megszülethessen a "meseterápia" kifejezés, addig nem is létezett ilyen terminológia a magyar nyelvben. Csak egy helyen találkoztam ezzel a szóval: a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon volt egy hasonló nevű kurzus. Elmentem rá, mert nem akartam olyan területre lépni, ami már másé, de kiderült, hogy az, amit én csinálok, köszönőviszonyban sincs azzal. Évekkel később tudtam meg, hogy Dr. Antalfai Márta, jungi analitikus pszichoterapeuta ekkoriban kezdte kidolgozni a saját módszerét, amely az analitikus pszichológia alapjaira épült, és szintén évtizedes munka során formálódott. Ma, ha rákeresel a "meseterápia" szóra, több ezer találatot kapsz. Ez számomra igazi csoda és egyben büszkeség is.

B. E./WMN: Hogyan reagált a szakmai közeg erre az innovatív megközelítésre?

B. I.: Attól függ, melyik szakmára gondolsz. A folklorisztikától, az első otthonomtól nem volt egyértelmű támogatásban részem, pusztán azért, mert nem osztottam azt a nézetet, hogy a mese szórakoztató műfaj. Ezzel ellentétben azt gondoltam, hogy a mese tudásátadó, világmegismerő műfaj is, és ez nem talált tetszésre ezekben a körökben, és az sem, ahogy én mondok mesét. Pedig számos mesemondói mód, attitűd létezik, a keleti kultúra például ismer vallásos történeteket mesélőket, éjszakai mesélőket, forgatókönyvszerű meséket mesélőket, női meséket mesélőket. Nem értettem, miért csak egyféleképpen lehetne mesélni.

Amikor a kezdeti tapasztalataim összegzéséből megjelent a Meseterápia című könyvem 2010-ben, és három évvel később elkezdtem tanítani, sok pszichológus jött el már az első tanfolyamra, és olyan szakemberek is érdeklődni kezdtek a módszer iránt, mint Dr. Rátay Csaba klinikai szakpszichológus, a családterápiás szemlélet és módszer hazai meghonosítója, aki rengeteget tett a módszer elismertetéséért, hiszen a Magatartástudományi Intézet segítségével akkreditáltatta a képzésemet. Váratlanul mögém állt egy olyan erő, ami validálta azt, amit csinálok. Elképesztő sok embernek tartozom köszönettel azért, hogy anélkül, hogy kértem volna, a jelenlétével, az ajánlásával, a kérdéseivel segítette, hogy jó irányba haladjon a módszer.

B. E./WMN: Valahol egyszer megosztottad, hogy gyakran érezted a magány súlyát, és benned ott motoszkált a bizonyítási kényszer, valamint a megfelelési vágy, ami miatt szakmai körökben sokszor nem tudtál igazán beilleszkedni.

B. I.: A magányt inkább úgy éltem meg, mint egy tudatos választást, hiszen nem szerettem volna másokat belevonni egy olyan új és kiszámíthatatlan kalandba.

Kinek is mondhattam volna azt, hogy "Nézd, itt van egy új lehetőség kibontakozóban, de teljesen ingyen kellene három éven át dolgozni, benne lennél?". Mert az elején csak ennyivel tudtam volna előrukkolni, de ilyen ajánlatot nem lehet csak úgy bedobni az emberek elé. Tudtam, hogy ezt az utat egyedül kell végigjárnom.

Természetesen! Itt van egy egyedibb változata a szövegnek: Az idő múlásával a módszer fejlődése elkerülhetetlenné vált, mert tanítványaim érkeztek, és feladatul tűztem ki, hogy megtaláljam a megfelelő utat ahhoz, hogy ők is elsajátíthassák azt. Az első egy-két évben gyakran hallottam a visszajelzéseket: "Ez a meseterápia valóban lenyűgöző, de csak Ildikó tudja igazán csinálni." Én azonban sosem osztottam ezt a véleményt; inkább kihívásnak tekintettem, hogy másokat is megtanítsak arra, miként lehet mesét választani, mélyebbre ásni egy-egy történetben, és hogyan lehet valakit összekapcsolni a mese szövetével. Valójában a tanítás során feltett kérdések és a keresésükre adott válaszok formálták és gazdagították a módszert.

B. E./WMN: Milyen érzéseket váltott ki belőled ez a nem éppen kedvező és gyermeki módon leegyszerűsítő kép, amit rólad festettek?

B. I.: Nem igazán lepődtem meg, mert jól tudtam, hogy sokan úgy vélik, a mese csupán a gyermekek birodalmába tartozik. A reakciók teljesen érthetőek voltak. Hosszú ideig foglalkoztam gyerekirodalom-kritikával, és tapasztalataim alapján a klasszikus mesék túlnyomó része valóban a gyerekek világához köthető. Az, hogy népszerűsítsem a felnőttek meseolvasását, és elérjem, hogy manapság senkit sem néznek furcsának, aki felnőtteknek szervez mesecsoportokat Magyarországon, igencsak hosszú és fáradságos folyamat volt. Ugyanakkor, ha külföldre tévedek, ugyanazokkal a kihívásokkal találkozom, mint tizenöt évvel ezelőtt itthon; minden kezdődhet újra egy idegen környezetben. A metamorphoses-meseterápia mára igazi hungarikummá vált, a szakemberek világszerte ámuldoznak rajta, és ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, amelyeket 2013-ban Magyarországon hallottam.

B. E./WMN: Mi az a pillanat, amikor az emberekben megfordul ez a szemlélet?

B. I.: Amikor megmutatom, hogy hányféleképpen lehet belépni egy mesébe, hányféleképpen lehet összekapcsolódni egy történettel. Ez sok mindentől függ: a körülményektől, hogy az ember mennyire csapja be magát, mennyire tud őszinte lenni magával, mennyire bátor, milyen mélyre képes ereszkedni. És persze vannak a módszernek is különböző lehetőségei, amelyek segítenek megnyitni egy mesét magunk és mások számára. Amikor föl tudom mérni, hogy a jelen pillanatban melyik megnyitási mód lenne a legmegfelelőbb, és ez megtörténik, akkor ott nagyon mély összekapcsolódás és sok aha-élmény történik.

B. E./WMN: Úgy tűnik, újra élővé, használhatóvá tetted a mese műfaját. De eredetileg is ez volt a mesék egyik funkciója, hogy gyakorlati úttá tegyük a bennük lévő bölcsességet.

B. I.: Ez így van. Régen sem csak szórakoztató mesemondók voltak, illetve maguk a történetek sem igazolják azt, hogy ezek csak vicces történetek, és jókat lehet rajtuk nevetni. Egyébként mindenki úgy mesél, amilyen kapcsolatot alakított ki a mesével. A mesemondás minősége attól függ, hogy te mennyit értettél meg az adott történetből, mert ahogy mesélsz, abban benne lesz mindaz, amit már megdolgoztál, megszereztél a mesével való munkád vagy az előzetes feldolgozás közben. Épp ezért van számos olyan mese, amit én is csak nagysokára tudok elmondani.

B. E./WMN: A saját történetünkkel kapcsolatban is hasonló a helyzet: valóban csak azt tudjuk hitelesen közvetíteni, ami a sajátunk, amit már alaposan feldolgoztunk bennünket.

B. I.: Az Ezeregyéjszaka meséiben gyakran az az első kérdés, hogy mondd el a történetedet, mondd el, mi történt veled - legyen szó sántáról, vakról, félfülűről, féllábúról vagy egy gyönyörű nőről.

Aki el tudja mondani a történetét, az megértett valamit magából. Az át tudta transzformálni a történetek mögötti érzéseket. Amikor már el tudod mondani pontosan és objektíven, hogy mi történt veled, az egy nagyon nagy lépés.

A mesék is épp ez teszik, érzelmek nélkül, pontosan adják át a tudást, hiszen nem a mesehősök éreznek, hanem mi. Ez a meseterápia egyik titka.

B. E./WMN: Akadtak pillanatok, amikor kételyek merültek fel benned a megközelítés kapcsán, például elgondolkodtál azon, hogy valóban létezik-e minden élethelyzethez egy mesei megfelelő?

B. I.: Ez egy fontos tételmondat, a módszer alapköve, de sok-sok évig tartott, amíg leellenőriztem, valóban igaz-e. Hiszen nem mondhatom azt, hogy neked nem való a meseterápia, mert a te problémádra nincs mese, ez meghazudtolná az emberiség kollektív bölcsességét is. Bár érte kritika ezt az állítást, én továbbra is azt gondolom, hogy ha ez nem lenne igaz, nem beszélhetnénk meseterápiáról. Az viszont tény, hogy nagyon sok mesét kell ismerni hozzá. Bármilyen nehézséggel vagy helyzettel találkozik egy meseterapeuta, abban biztos lehet, hogy erről valamikor valahol már született egy mese. Nem mindig maga az élethelyzet stimmel, hanem vagy a szereplők mintázata, vagy a segítő személye, vagy egy mesei helyszín az, ami összeköti az adott mesét a kliens élethelyzetével.

B. E./WMN: Úgy tűnik, mégis léteznek történetek érett nőkről. Emlékszem, hogy egyszer megosztottad velem, mennyi ideig keresgéltél, és milyen aggasztó volt számodra, hogy talán az érett nőkkel kapcsolatos kihívásokról szóvivő mesék nem léteznek.

B. I.: Természetesen, hiszen a Mesekalauz úton levőknek című könyvemben is találhatóak ilyenek. Ahogy a beszélgetésünk kezdetén említettem, az életem során folyamatosan kerestem azokat a meséket, amelyek segítenek megérteni a rám váró kihívásokat, és ezzel bővült a mesék tárháza, amivel dolgozom. Jelenleg éppen az élet utolsó szakaszáról szóló mesék tanulmányozásába merültem, és arra a megállapításra jutottam, hogy számos mély bölcsesség rejlik bennük, amelyek rávilágítanak arra, hogy ez az életszakasz milyen jelentős minőségi változást hoz mind a férfiak, mind a nők életében.

A legnagyobb kihívás ebben az életszakaszban az, amikor valaki nehezen tud áttérni egy új életmódra. Az időskor történetei arról mesélnek, hogy az ember végre ráébredhet valós szükségleteire, és mélyebb kapcsolatba léphet saját testével, hogy az egyes fizikai, lelki és szellemi aspektusaira megfelelő választ adjon. Ez a folyamat magában foglalja a táplálkozást és egészen odáig terjed, hogy mire figyel, mit hall meg a világból, és hogyan reagál a különböző ingerekre. Mi az, ami valóban értékes ahhoz, hogy beengedjük az életünkbe, és mi az, ami nem érdemel figyelmet? Ezek a történetek felvetik azt a kérdést is, hogy vajon találunk-e olyan szellemi utakat, amelyek segítenek abban, hogy életünket méltósággal és értékkel zárhassuk le. Ha a női perspektívából közelítünk, a bölcs asszony, a világvégi anyóka, a Nap anyja, a Hold anyja és a Szél anyja olyan szerepek, amelyek az idősebb korosztály számára is nyitva állnak, sőt ezek bármely életkorban megjelenhetnek, hiszen inkább minőségekről van szó, mintsem konkrét életkorokról. Ezek a női archetipusok jelen vannak a világban, és ahogyan odafordulnak a hozzájuk érkező hőshöz, úgy gondolkodnak arról, hogyan tudnák támogatni őt szavakkal, mondatokkal, kérdésekkel vagy akár csönddel. Ez a fajta attitűd rendkívül erős példa lehet azok számára, akik az életük végső szakaszába lépnek, és segíthet nekik abban, hogy megtalálják a saját útjukat.

B. E./WMN: Igazad van, valóban sokféle tevékenységben veszek részt, és aktívan élem az életem, ami rengeteg energiát és inspirációt ad. De kérdésedre válaszolva, a feltöltődés számomra egy különleges folyamat. Sokszor a természetben keresem a megnyugvást, vagy éppen egy jó könyv lapjain merülök el. Emellett a kreatív tevékenységek – mint például a festés vagy a zene – szintén segítenek abban, hogy újra feltöltődjek és új ötletekkel gazdagodjak. Te hogyan találod meg a saját feltöltődési forrásaidat?

B. I.: Gyakran csendben maradok, mert ez számomra új energiákat hoz. Rengeteg időt töltök a természetben – a magasan emelkedő hegyektől az óceánok hullámain át egészen a sivatag végtelen homokjáig sok helyet bejárok, hogy ezek az egyedi energiák magukba szippantsanak. Minden helyszín másfajta jelenlétet követel meg: egy fenséges hegy, egy nyugodt vízpart, a sivatag hőségében, egy síkság végtelen terében, egy kisdombon vagy egy pezsgő városban. Csak azt kell tudnom, éppen mire van szükségem, hogy feltöltődhessek.

Az életemben nem csupán a mesék tanulságait kutatom, hanem a természet más csodáit is, mint például egy madár repülését vagy az óceán hullámainak titkait. Mindenhol, ahol megfordulok, a figyelmem folyamatosan arra irányul, hogy milyen új ismereteket nyerhetek a körülöttem lévő világból. Az állatok és a természet bölcsességei mindig inspirálnak, és arra ösztönöznek, hogy felfedezzem a tanulás végtelen lehetőségeit.

Nekem mindig is fontos volt, mit hoz egy tanítvány, mit hoz egy születő gyerek, egy idereppenő madár, egy homokszem vagy egy falevél. Pont azért vagyok annyit csöndben, hogy meghalljam a szavukat.

B. E./WMN: Egyszer azt mondtad, hogy a hospice munkádat eddigi szakmád csúcsának tartod. Miért?

B. I.: A mesemondás folyamata során a jelenlét és az érzékelő figyelem olyan összetett kihívások elé állít, amelyekkel való megküzdés rendkívül nehéz feladat. Hosszú ideig kételkedtem abban, hogy képes vagyok egyszerre tudatosan, empatikusan, derűsen és komolyan jelen lenni, miközben mindezt hitelesen át tudom adni a mesék világában. A hospice környezetében nem beszélhetünk nyíltan a halálról, ám amikor haldoklóknak mesélünk, a jelenlétünk révén a saját élethez és halálhoz fűződő viszonyunk is átjön – és ennek hatalmas súlya van. Ahhoz, hogy ezt meg tudjuk valósítani, sok mindennek össze kell állnia egy ember életében. Nem csupán azért lépünk be ebbe a térbe, hogy enyhítsük a szenvedést, hanem mert üzeneteket is közvetítünk, amelyek nemcsak a mesékben, hanem a személyiségünkön keresztül is megnyilvánulnak.

A mesék ereje abban rejlik, hogy képesek reményt csepegtetni a szívünkbe. De amikor egy olyan embernek mesélünk, akinek már csak napjai maradtak, és nincs ideje a nehézségeit feldolgozni, az igazi kihívás. Mostanra jutottam el arra a pontra, hogy képes legyek erre.

B. E./WMN: Van most mesei tanulságod, ami az eddigi életed alapján leszűrhető?

B. I.: Ha egy mesét megdolgoztál, az még nem elég a boldogsághoz. A mese végén lévő "boldogan éltek, míg meg nem haltak" ígéret nagyon sok mesének az egyszerre való működtetését jelenti, vagyis egyszerre sok mesei tanítást kell gyakorlati úttá alakítani, megélni. A másik tanulságom, hogy a teremtő erők mindig polárisak, ahol teremtés van, ott jelen van a lebontó erő is. A teremtés pillanatában egyszerre van jelen a jó és a rossz, de fontos, hogy ezt az ellenerőt ne ellenerővel kezeljük, hanem tanuljuk meg elfogadni, és közömbössé vagy láthatatlanná válni a számára. A rend fölborul, és fel is kell borulnia, hogy egy új, másfajta rend alakulhasson ki. Például sok idő lesz, amíg ez a Föld kiheveri az emberi civilizációt, de meg fog gyógyulni. Sokszor hangoztatom, hogy a rend mindig helyreáll - ezt a hitemet még semmi nem tudta elvenni.