Hűha! Ezt tényleg nem terveztem megosztani, de egyszerűen nem tudom magamban tartani! Annyira sokkoló, hogy szinte orrba vág! Ráadásul annyira egyértelmű, hogy már-már bosszantó, és utálom, hogy ennyire rávilágít a saját gyengeségeimre.
Kövér, sovány, sápadt vagy éppen ráncos – lényegtelen, hogy milyen külsőt öltöttél, hiszen az ismeretlenség fátyla alatt rejtőzik valami egészen más, mint amit eddig tapasztaltál. Volt olyan pillanatod, amikor ez a sokkoló, hirtelen felismerés, ez a pusztító szembesülés a belső éned valódi arcával, ami mindig is ott lappangott, de csak nézted anélkül, hogy észrevetted volna – megszületett benned a vágy a változásra?
Nos, valószínűleg éppen ilyen szándék vezérelte annak a színházi előadásnak az alkotóját, amellyel tegnap találkoztam. Nem tudom pontosan, hogy Tasnádi Istvánnál mi volt az a megrendítő pillanat, amely elindította benne a változást. Gyanítom, hogy íróként és "hivatásos megfigyelőként" ez egy hosszabb, fokozatos folyamat lehetett számára. Ám a lényeg nem is ez, hanem az, hogy végül rászánta magát az ébresztésre, és megosztotta velünk ezt az élményt.
Arra, hogy képünkbe nyomja a STOP-táblát, Don Quijote-módra egymaga lándzsát rázva nekiessen, hogy visszafordítsa a világot arról az útról, amire tömegesen rátévedtünk: az elértéktelenedés mocsaras ösvényéről.
Szép Ernő Lila ákác című műve egy igazi irodalmi kincs, amelyben a korabeli nyelvezet csodálatosan keveredik a modern érthetőséggel. Olyan élmény megmerítkezni benne, mintha felfedeznénk Geszti Péter briliáns dalszövegeit – mindkettőben ott rejlik a művészet és a kifejezés varázsa. Ugyanakkor sajnos azt kell mondanom, hogy ahogy Szép Ernő nyelvi zsenialitása, úgy Geszti Péter szövegei is egyre kevesebb fiatal számára jelentenek kihívást a nyelvvizsgák során...
Percenként szembesülünk a média régóta sikeres „áldásos” romboló hatásának következményeként azzal, hogy még a magukat értelmiséginek vallók is gyakran nincsenek tisztában bizonyos alapvető szavak valódi jelentésével. Nap mint nap hallunk helytelenül használt, klasszikus közmondásokat médiacélebek szájából (nem is beszélve az aktuális hírességekről...), hibás ragozásokat, valamint olyan pillanatnyi, tucat-szóhasználatokat, amelyek viharsebességgel terjednek el. Ráadásul a közösségi médiában kommentelő trollok tucatjai támadnak rá azokra, akik mernek bármit is mondani a botrányos helyesírásról.
Tasnádi talán belefáradt abba, hogy tétlenül szemlélje ezt az összeomláshoz vezető eseménysorozatot, és elhatározta, hogy Szép Ernő varázslatos színdarabjához nyúl, egyfajta inspirációként. Úgy döntött, hogy szabadon formálja át a művet, modern köntösbe öltöztetve, hogy a szavak erejével kiáltson: ÁLLJ, és NE TOVÁBB! Ezzel a felkiáltással próbálja megállítani a dolgok romlását, és új irányt adni a történéseknek.
Nem állíthatom, hogy a színpadi megvalósítás teljesen hibátlanra sikerült, de az üzenet világos és erőteljes. Ha merjük Tasnádi tükörképébe nézni, kénytelenek vagyunk szembesülni azzal a visszataszító kontraszttal, ami körülvesz minket.
Tasnádi nem hajlik a nosztalgiára, nem kesereg azon, hogy "régen minden szebb volt". Ehelyett inkább egy sor váratlan fordulatot csempész a gyanútlan néző gondolataiba, akiről bátran feltételezi, hogy azonnal felfogja a sürgető SOS-jelet. Talán holnaptól legalább annyit tesz, hogy két vulgáris divatfrázist vagy káromkodást elhagy, így egy kis lépést tesz a tudatosabb élet felé.
Szép Ernő varázslatos, tündéri elemeit Tasnádi egy drasztikus, véres plasztikai beavatkozással fűzi össze a saját, mai, ízléstelen vásári stílusával, amely közönséges ellentéteket teremt. Olyan nevetést csal elő belőlünk, hogy közben kénytelenek vagyunk megemészteni az epe keserű ízét, amelyet erőszakkal lenyom a torkunkon.
László Lili született Tóth Manci, épp olyan, ahogy Szép Ernő tolla alól előbújt, Rohonyi Barnabás - akit az Ida regénye című film óta imádok - méltó partnere Csacsinszky Paliként. A mai verzió Mancija és Palijaként érezhetően őket is taszítja a felrajzolt lehetőség.
Összességében azt kell mondanom, hogy a Lila akác lokál című színházi előadás valóban képes lenne újraéleszteni Ruszt József legendás beavató színházának szellemét. Képzeljük el, hogy ezt a darabot kötelezővé tennénk a gimnazista és tinédzser korosztály számára – nemcsak élményt nyújtana számukra, hanem lehetőséget adna arra is, hogy mélyebben beszélgessenek az alkotókkal. Talán akkor valóban elindulna valami értékes, és végre tanúi lehetnénk annak, hogy a szomszéd kislány nem olyan mondatokkal áll elő, mint "maximalista vagyok, kilépek a komfortzónámból, és szakítok magamnak énidőt", hanem valódi, tartalmas gondolatokkal, amelyek mélyebben tükrözik a valóságot.
Talán a tévés reality-műsorok résztvevői sem panaszkodnának annyira arról, hogy nem találják meg a megfelelő párt. Hiszen amikor valakivel nem osztunk meg közös érdeklődést, és a beszélgetésekhez szükséges szókincsünk is hiányzik, aligha várhatunk tartós kapcsolatot. Gondoljunk csak arra, ha valaki a házasodott férjének arra a kérdésére, hogy "szoktál-e olvasni?", azt válaszolja, hogy "nem, mert nincs rá időm", akkor valószínűleg nem sok olyan közös élmény fog születni közöttük, ami igazán emlékezetes lenne.
És utóiratnak a kedvenc fűzfavessző paripáim egyike: a Pál utcai fiúkat az eredeti Molnár Ferenc-regényből lenne természetes megismerni, ahol Csele, a gigerli (na, lehet kiguglizni, mi is jelent) találó jellemzése, hogy nem könyvekkel, csak lapokkal jár az iskolába. És Csónakos kedvenc megszólítására, a Papuskámra sem azt válaszolná az AI (=mesterséges intelligencia), hogy az a Légy jó mindhalálig-ban olvasható... Aztán amikor szembesíted vele, hogy hülyeséget beszél, udvariasan bocsánatot kér, és előkotorja a hibátlan választ. Ám előtte, a legjobb szándékkal ugyan, de átver, ha nem tudod magadtól is a helyes megoldást.
