Dopeman fura módon, csípős nyelvvel adta elő a Himnuszt, de nem ez az első eset, hogy a nemzeti imádság körül fűszeresebb pillanatok is akadtak.

Kölcsey súlyos doomscrolling-függőségben szenvedett és sosem tudott mit kezdeni saját versével, amely a megjelenése után sokáig nem is érdekelt senkit: a Himnuszt végül mi, a közösség tettük azzá, ami. Egy olyan művé, amely túlél mindent: Ferenc Józsefet, Trianont, Dopemant, az Anima Sound Systemet, sőt, Ajsa Lunát is.

Értjük, hogy megosztott az ország, jövőre választások lesznek, és a politikusaink - illetve úgynevezett holdudvaraik - mindent megtesznek, hogy még a jelenleginél is durvábban egymásnak feszüljünk nap mint nap, de arra azért mi sem számítottunk, hogy ekkora botrány lesz abból, hogy

Ráadásul hamisan – a zene terén jártasak szerint inkább disszonáns módon – egy olyan eseményen, ahol a szervezők "koncepcióbeli átalakulásokra" hivatkozva az utolsó percben visszavonták a fellépéseket, egészen furcsa módon éppen azokat a zenészeket érintve, akik nyíltan kritizálják a kormányt.

Lépjünk túl azon, hogy Ajsa Luna énektudása megkérdőjelezhetetlen (igen, tud énekelni), és hogy a közönség reakciói között találni olyanokat, mint "soha nem hallottunk róla, gratulálok, megvan a tizenöt perc hírnév." Valójában egy olyan énekesnőről van szó, akinek már két izgalmas, bár rövid albuma is megjelent. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a nemzeti véleményformálóink szinte egy emberként reagáltak, posztokban és nyilatkozatokban kifejezve, mit szabad és mit nem a Himnusszal kapcsolatban. E közben az izgalommal fűszerezett helyzetben alig tudták leplezni, hogy élvezik a lehetőséget, hogy végre kioktatják a fiatal tehetséget. Novák Előd pedig most már hivatalosan is feljelentette Ajsát a nemzeti jelkép meggyalázása miatt - ha az ügy eljut a bíróságig, kétségtelenül izgalmas és tanulságos per elé nézünk.

Mi most beszéljünk inkább az ügy valódi főszereplőjéről:

Beszéljünk egy olyan műalkotásról, amely - elméletileg - a pártpolitikai viszályokon felülemelkedve, évszázadok során összegyűjtött magyarságérzést hordoz magában. Ez a különleges alkotás képes a nemzetet minden körülmények között, amikor csak megszólal, azonnal összekovácsolni. Ha jól értjük, ennek az értéke abban rejlik, hogy nem szabad hozzá nyúlni, csak az eredeti, változatlan formájában érdemes élvezni, lehetőleg úgy, hogy vigyázó állásban, a szívünk mélyéig meghatódva merülünk el benne.

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a Himnusz jelentősége vagy az ahhoz kapcsolódó személyes és közösségi érzelmek értékét megkérdőjelezzük, szeretném hangsúlyozni, hogy erről szó sincs.

Csak annyit szeretnénk hangsúlyozni, hogy ha valaki más módon – a többség véleménye szerint esetleg ügyetlenül – adta elő a Himnuszt, az nem csökkenti az értékét számunkra, és nem vonja kétségbe a jogunkat, hogy úgy hallgassuk vagy énekeljük, hogy közben érezzük a jelentőségét. Ezt a gyönyörű szöveget egyetlen ember alkotta, aki valójában nem is sejtette, hogy a magyarság legmeghatározóbb művének írásán dolgozik. Azóta pedig a közösség folyamatosan alakította és gazdagította, sőt, ma is formálja azt. Íme öt szempont, amelyek segíthetnek újraértelmezni a felháborodásunkat.

A Kölcsey és Erkel művével kapcsolatos leggyakoribb megjegyzés - főleg nemzetközi viszonylatban -, hogy

Ezt az érzést még azok is megélik, akik amúgy minden alkalommal könnyekig hatódnak, amikor csak felcsendül. A Himnusz története, mint sok más, nem volt előre megtervezve: valójában Kölcsey saját, súlyos lelki válságával állt szemben. Nyilvánvalóan nem lehet csupán az irodalomtörténészek leírásai alapján diagnosztizálni valakit több mint kétszáz év távlatából, de a jelek egyértelműek: hosszú időn keresztül szinte ki sem lépett az otthonából, a nemzet pusztulását látta maga előtt, és ilyen témájú verseket, valamint tanulmányokat olvasott; valószínűleg ez volt a románc korának megfelelője a mai doomscrollingnak.

Még legjobb barátja, Szemere Pál is tanácstalan volt, mitől szenved a költő; úgy tűnt, mintha a világot járná. Ekkoriban alig dolgozott, talán egy tucatnyi verset sikerült csak megalkotnia, körülbelül 1820 táján. Ahogy ő maga is megfogalmazta - ezt Nyáry Krisztián idézi a Válasz Online-on megjelent, a művéről szóló írásában - ez volt élete legnehezebb időszaka.

Bár az irodalomelmélet mára már túllépett azon, hogy a szerzők életútjára építve elemezzük a műveket, ez a megközelítés mégis szolgálhat némi támponttal ahhoz, hogy megértsük, miért éppen a magyar nép legfontosabb verse egyben a legsötétebb árnyalatú is. Esetünkben nem meglepő, hogy sokan úgy vélik, ez a nemzet a körülmények áldozataként vergődik, és ez a koncepció rendületlenül megmarad. Az összképhez hozzájárul az a tény is, hogy a "Jó kedvvel, bőséggel" sor sem képes feloldani a sötét tónusokat: a korabeli jelentés szerint a "jó kedv" inkább az egészséget és józanságot szimbolizálta, semmint a vidámságot.

Már csak azért sem, mert abban az időben még ez a fogalom sem volt jelen, legalábbis nem a mai értelemben. A himnusz egy - természetesen ókori görög gyökerekkel rendelkező - lírai műfaj, amelynek lényege, hogy a költő az istenhez (vagy istenekhez) fordul fohászkodva, segítséget kérve, éppen úgy, ahogy Kölcsey tette. Ő érezte, hogy a „Hymnus” cím, amelyet írásmódjával választott, túl általános, ezért kiegészítette azzal, hogy „a Magyar nép zivataros századaiból”.

Ő csupán egy verset szeretett volna megalkotni, amikor is rábukkant egy Balassi által írt, hasonló témájú költeményre. Ekkor már érezte, hogy merre is fog haladni a gondolatai szövevénye. A helyzet pikantériája, hogy a Szépliteraturai Ajándék című folyóirat, amelyben az "Oh szegény megromlott s elfogyott magyar nép..." kezdetű írást felfedezte, tévedésből Balassi nevéhez kötötte a verset, holott valójában Rimay János volt a szerző. Így hát a költő nemcsak az ihletet, hanem egy kis irodalmi zűrzavart is örökölt!

Szemerének a közös folyóiratukba tervezett írását egyáltalán nem küldte el, és később sem hivatkozott rá, mintha soha nem is létezett volna. Végül egy saját szavainak megfelelően is középszerű és unalmas laphoz, az Aurórához juttatta el, amely 1828-ban közzétette a költeményt, amelyet a legjobb tudásunk szerint 1823-ban fejezett be. Mai szemmel ez szinte elképzelhetetlen, de ezután sem keltett különösebb érdeklődést: az írótársak és a kritikusok nem figyeltek fel rá, a lapszám egyetlen recenziója csupán említi, de semmi többet nem mond róla. Csak négy évvel később méltatja röviden Kölcsey egy barátja - és ezután ismét csönd következik.

Végül csak évtizedekkel később foglalta el méltó helyét a köztudatban. Maga Kölcsey még halálakor sem tudta, mit tett le az asztalra.

Talán nem árt tudni, hogy a Himnusz mint zenemű ma ismert változata nem a hivatalos, Erkel-féle kottán alapul, annak inkább szabad átdolgozása. Már csak azért is, mert

Erkel Ferenc saját szavaival élve, egy óra leforgása alatt megkomponálta a zenét egy 1844-es pályázatra, ahol zsűritagként is részt vehetett volna, de ő a kihívást választotta. A mű egy kórusra és zenekarra készült, amelyet az elismert zsűri, többek között Vörösmarty közreműködésével, egyhangúlag győztesnek nyilvánított. Később Erkel egy négyszólamú kórusra írt verziót is publikált. Érdemes megjegyezni, hogy valószínűleg mindkét változat más szólamban készült, mint ahogyan ma előadjuk. A legérdekesebb azonban az, hogy Erkel fejében a zene megalkotása valójában sokkal gyorsabb ütemben zajlott, mint ahogyan azt később papírra vetette.

Vidámnak még így sem mondanánk, de jóval lelkesítőbb és életigenlőbb volt a korabeli Himnusz-élmény. Ez a változat többé-kevésbé visszaadja:

Amikor 1844-ben először hallhattuk, mindenki számára világossá vált, hogy ez egy mérföldkő a magyarság történetében. Ám évtizedeken át meg sem fordult a fejünkben, hogy ez a zenemű, amely a nemzet szívében és lelkében egyaránt él, összeköti az országot. Ekkoriban a katolikusok és a reformátusok még külön-külön énekelték identitásuk kifejezésére szolgáló dalaikat; már létezett a Szózatunk, a Rákóczi-indulónk... Sőt, a március 15-i eseményeken is a Bánk Bán, a Rákóczi-induló, a Marseillaise (!) és a Meghalt a cselszövő hangzott el először a Nemzeti Színházban, mielőtt a Himnusz felcsendült volna. Csak évtizedek múltán, körülbelül az ötvenes évektől kezdve vált természetessé, hogy minden ünnepségen és jelentős eseményen a Himnusz adja meg az alaphangot.

A Himnusz körül számos izgalmas legenda szőtte magát, például az a történet, hogy üldözés, tilalom és megtorlás árnyéka vetült az éneklésére. Valójában azonban Bécsben soha nem merült fel, hogy a hivatalos császári induló riválisa lenne. Talán a legfeszültebb pillanat az volt, amikor

Ebben az évben megkísérelték jogi úton hivatalossá tenni, azonban Széll Kálmán miniszterelnök határozottan elutasította ezt az elképzelést. A helyzetet tovább súlyosbította, hogy a trianoni tárgyalások alatt a Himnusz tempóját szándékosan lelassították, így alakult át azzá a melankolikus és baljóslatú dallá, amelyet ma is jól ismerünk.

Bár Horthy Miklós országos ünnepséget rendezett a mű keletkezésének századik évfordulójára, a Himnusz jogi helyzetét csak a rendszerváltás idején rendezték, később pedig a mostani Alaptörvény is megerősítette ezt.

Feltúrtuk az internetet, akadt-e már az Ajsa Lunáéhoz fogható produkció, már ami a Himnuszt illeti; amit találtunk, azt - és ez nem egy magazinos fordulat, hanem szó szerint értjük! - nem láttuk jönni. Rémlett, hogy az ezredforduló környékének egyik legfontosabb elektronikus zenei együttese, az Anima Sound System hozzányúlt a zeneműhöz, és meg is találtuk. A feldolgozás annak idején, 2000-ben a Parlamentig eljutott, egy kisgazda képviselő magából kikelve kérte ki az egész nemzet nevében, hogy Prieger Zsolték "Rákosi Mátyás nyomdokaiba lépve" megváltoztatták a "nemzeti imádságunkat". Az Anima igazi bűne, ha jól értjük, az, hogy a Himnuszt csak hangmintaként, tehát nem összefüggően használták, a végeredmény így alig felismerhető, ráadásul a dub műfajnak megfelelően olyan zenei alappal dolgoztak, amelyre - kapaszkodjatok meg! - emberek füvet szoktak szívni.

Az igazán meglepő fordulat nem is csupán ennyi, hanem az, hogy a kormányoldal legújabb sztárja, Dopeman, szintén feldolgozta a Himnuszt, és nem is akármilyen stílusban. Először a "Bazmeg" című dalában hallhatjuk, amely egyébként egy merész nyitánnyal indul, hogy...

Valóban, a szöveg később az MSZP-re és Gyurcsányra is kiterjed. A Himnusz különös feldolgozása, amely félig éneklés, félig rap, igazán érdekes élményt nyújt. A refrén olyan erőteljes, hogy az ember azt várná, hogy a dal megjelenése után országos felháborodás robban ki. Képviselők dossziékkal csapkodva, vörös fejjel ordítoznak egymással, miközben odakint Molotov-koktélok repkednek. De a valóság egészen más: semmi ilyesmi nem történik. Az emberek csendben fogadják a művet, mintha csak egy újabb hétköznapi esemény lenne.

Ehhez viszonyítva lényegtelen, hogy a szóban forgó személy Kicsi Dope-pal közösen hiphop ritmusra hamisan, de szívből adta elő a Himnuszt, mindezt az Index kérésére, amikor az még nem volt a kormány pártján.

A Kárpátia verziója Jimmy Hendrix szellemében, pátoszban és gitárszólókban gazdagon bővelkedik, de a fentiekhez képest végképp ártalmatlan. A Kiss Tibi és az Aranyakkord életvidám, de az eredeti dal szellemiségét tiszteletben tartó feldolgozása hallatán senkinek sem kellett agyérgörcsöt kapnia – legalábbis reméljük, hogy ez így van.

A Himnusz pedig mindezek után, sőt Ajsa Luna performansza után is:

A Himnusz lényegét éppen az adja, hogy képes túllépni az idő és a körülmények határain. Ez a dal örök érvényű, és minden kihívást legyőz.