Erről eszembe jutott valami...
A hétfői nap Torockón egyfajta új vasárnapként tűnt fel számunkra, amikor a múlt hét első napján megérkeztünk a település főterére. Itt, ahol már közel egy évtizede, változó kedvvel, de mindig is lelkesedéssel tartjuk a nagyenyedi érettségi találkozóinkat, a 64. eseményünk sem történhetett más helyszínen. Az már önmagában is figyelemre méltó, hogy csak hétfőre és keddre tudtunk helyet foglalni a kedvenc vendéglátóhelyünkön, pedig már tavaly ilyenkor nekiláttunk a szervezésnek. A környék zsúfoltsága világosan jelezte, hogy a torockóiak életében valami megváltozott: a főutcán hullámzó strandpapucsos tömeg, a motorosok zaja és az anyaországból érkező gépkocsik sokasága mind azt tükrözte, hogy a falu népszerűsége egyre csak nő. Kérdés, hogy mit szólnak ehhez a helyiek. Úgy tűnik, várják a turisták érkezését, hiszen a bevételek növekedése mellett új lehetőségeket is hozhat a település életébe. Azonban nem elhanyagolható, hogy a régi hagyományokat is meg kell őrizni, hiszen a modernizációs törekvések könnyen a helyi kultúra rovására mehetnek. A régiek és a visszatérő látogatók mindig is keresik azokat az apró részleteket, amelyeket már ismernek, de a felfedezés öröme is hajtja őket. A Székelykő felé vezető úton elhelyezett kőplakettek, amelyek ősi torockói jelképeket ábrázolnak, vagy a kézzel festett utcai jelzőtáblák mind fontos szerepet játszanak abban, hogy a látogatók megismerjék a hely szellemiségét. A helyiek szívesen mesélnek a faluk történetéről, így például a Gatyaület utca neve sem marad titok, hiszen a régi népviseletre utal. A torockói élmények között különleges volt találkozni egy Srí Lankából érkezett vendégmunkással, akivel az okostelefon segítségével beszélgettem. A "Kohomada?" kérdésem mosolyt csalt az arcára, és bár a válaszát nem értettem teljesen, a "hazai" szó örömet okozott neki. Az élet itt folytatódik, a fecskék is visszatértek, és a fészkek száma évről évre nő. Tavaly még negyvennél több fészkünket számoltuk, de most már csak a felükben várták a kicsik a szülők által hozott falatokat. A torockói emlékek mellett néha felidézem a gyerekkori tréfákat, amelyeket a játszótársaim mondtak nekem, amikor a szüleim a paralízisjárvány elől menekítettek ide. A kecskéket most nem láttam, de a természet csodái és az itt élők szorgalma mindig is lenyűgöztek engem.
