Ez a férfi volt az, aki megvalósította az Eiffel-torony eladásának merész ötletét, amelyet egy újságcikkben olvasott.

Victor Lustig, a híres csaló, sosem ismerte a lehetetlenséget. Az óceánjárókon portyázó szélhámos nem csupán Al Caponét csapta be, hanem a legendás francia Eiffel-toronyra is rátette a kezét – majdnem kétszer is sikerült túladnia rajta.

Hogyan lehet vajon eladni egy olyan mindenki által jól ismert épületet, mint amilyen az Eiffel-torony? Victor Lustignak ez sikerült, és az ötlet megvalósításához nem is volt szüksége sok mindenre.

Lustig Csehországban született 1890-ben, ám már fiatalon nyugatra utazott, később pedig Párizsban tanult. Jó eszű, magával ragadó szélhámos volt. Hírnevét egy Párizs és New York között közlekedő hajón alapozta meg, ahol többek között magát zenei producernek kiadva szerzett befektetéseket egy nem létező Broadway-produkcióra.

Ikonikus átverése azonban a "pénznyomógép" volt, amelyet később, a hajójárat felfüggesztése után alakított ki. Ennek során elhitette a kiszemelt áldozattal, hogy van egy szerkezete, egy körülbelül hajóláda méretű doboz, amely képes tökéletes másolatokat készíteni bankjegyekről. A mahagóniból készült ládán kis nyílások voltak a bankjegyeknek, illetve karok és gombok, amelyekkel működtetni lehetett a gépet. Lustig rávette áldozatát, hogy másoljanak le egy bankjegyet (a gép az előre bekészített, eredeti pénzt adta ki mint másolatot), amit utána elvittek egy bankba, ahol igazolták az eredetiségét. Ezután a szélhámos úgy tett, mint aki nem akarja eladni a szerkezetet - egészen addig, amíg elég magas összeget nem ígértek érte. Bekészített a dobozba két vagy három valós bankjegyet, így az első pár másolás még sikeres volt, és a csalónak biztosan volt ideje lelépni.

Lustig mesterien kihasználta a körülményeket, amikor eladta élete fő művét, az Eiffel-tornyot. Az építmény Gustave Eiffel tervezőcsapatának keze alól került ki, és az 1889-es párizsi világkiállítás ékességeként készült. Nem csupán a világkiállítás szimbóluma lett, hanem Franciaország egészének emblematikus jelképe is. A kiállítást követően Eiffel 20 éven át élvezhette a torony által nyújtott lehetőségeket, mielőtt a jogok Párizs városára szálltak.

A megrendeléskor nem terveztek nagy jövőt a toronynak: eleve könnyen szétszedhető részekből készítették,

A rádió felfedezése után az első világháború idején átjátszótoronyként üzemeltették. A háború befejeztével azonban a torony fenntartása túlzott költségeket emésztett fel. Rendszeres karbantartásra volt szükség, például a festéshez időnként akár hatvan tonna festéket is fel kellett használni. A sajtóban egyre gyakrabban merült fel a javaslat, hogy bontsák le a tornyot. Ezen cikkek egyikéből merítette Lustig az ötletét.

Társa, Robert Arthur Tourbillon közreműködésével hamis minisztériumi levélpapírokat és névjegyeket állítottak elő, majd zártkörű megbeszélésre hívtak össze egy csoport párizsi fémkereskedőt. A Posta- és Távközlésügyi Minisztérium rangos tisztviselőinek adták ki magukat, és a hallgatóság elé tárták az Eiffel-torony karbantartásának kihívásait, kijelentve, hogy a minisztérium úgy határozott, hogy a tornyot ócskavas árán értékesítik. Az ügy érzékeny mivoltára hivatkozva szigorú titoktartást követeltek a résztvevőktől. A csalás még azt is megkövetelte, hogy limuzint béreljenek, amellyel a kereskedőkkel közvetlen szemlét tartottak, valójában azonban ez csak arra szolgált, hogy kiszemeljék leendő áldozatukat. André Poisson, a feltörekvő fémkereskedő, akit a csalópáros kiválasztott, valószínűleg lenyűgözve állt a szokatlan lehetőség előtt. Lustig a következő találkozón, ahol már csak ő és Poisson voltak jelen,

- a lehetőségért, hogy átverjék. Lustig így kétszer is jelentős pénzhez jutott a kereskedőtől: először a kenőpénz formájában, majd a torony ára révén. Miután megszerezte a pénzt, a szélhámos és a társa azonnal Ausztriába menekültek - ahogy később kiderült, teljesen feleslegesen, mert Poisson annyira szégyellte magát, hogy nem merte jelenteni az ügyet a rendőrségnek.

Lustig később újra megkísérelte ugyanezt a módszert, de ezúttal az egyik potenciális áldozat a rendőrséghez fordult, így a csalónak a pénz megszerzése előtt sürgősen távoznia kellett.

Az Eiffel-torony második, befuccsolt eladása után Lustig Amerikába tette át székhelyét. Itt találkozott Al Caponéval, akit meggyőzött arról, hogy ha ad neki 50 ezer dollárt, két hónap múlva kétszer annyit kap vissza. A szélhámos eltette egy széfbe a pénzt, majd a megbeszélt idő elteltével visszaadta a maffiavezérnek azzal, hogy sajnos nem jött be a befektetés. Szomorúan azt is közölte, hogy mindenét elveszítette. Al Capone értékelte, hogy visszakapta a pénzét, annyira, hogy becsületességéért 5000 dollárt adott Lustignak - pont ahogy azt a csaló eltervezte.

Később egy tehetséges kémikussal dolgozott együtt, akivel a bankjegyhamisítás sötét világába merültek. Az üzlet annyira sikeresnek bizonyult, hogy körülbelül egymillió dollárnyi hamis bankjegyet bocsátottak forgalomba. Azonban a titkosszolgálat gyanúját is felkeltették, és bár a hatóságok egyre közelebb kerültek hozzájuk, még mindig elkerülhették volna a lebukást, ha Lustig...

féltékeny barátnője - miután megtudta, hogy szerelme kémikus partnere barátnőjével kezdett viszonyba - bosszúból fel nem dobja őket.

Letartóztatása után egyszer még sikerült megszöknie: valahogyan szerzett egy overallt, és lepedőkből font kötélen mászott le az ablakból, majd ablaktisztítónak adta ki magát, és néhány nyílászáró megtörölgetése után egyszerűen kisétált az épületből. Nem sokkal később azonban újra elfogták, és ezúttal a hírhedt Alcatrazba zárták - itt is halt meg 1947. március 9-én tüdőgyulladásban.