Ilyen az, amikor egy ország működésképtelenné válik - riport Kubából Kuba, a Karib-tenger gyöngyszeme, ahol a múlt és a jelen különös táncot jár. Az utcákon sétálva az ember szembesül a valósággal: a színes épületek mögött rejtőző problémák, a szenvedés

A kubai forradalom szociális vívmányai folyamatosan szertefoszlani látszanak: vagy víz, vagy áram, vagy internet hiányzik, vagy egyszerre mindez. Miért maradna valaki ebben a helyzetben? Szász Lilla riportja azokról szól, akik vágyakoznak a rendszer elnyomó szorításából való kiszabadulásra, de mégsem lépik meg a nagy lépést, hogy elhagyják az országot.

A reptér kapuján átlépve egy taxisofőr vár engem, arcán széles mosoly terül el. Aznap, január 15-én történt meg az, amire oly sokan vártak: Kubát végre levették a terroristagyanús országok listájáról. "Végre nem vagyunk terroristák!" – kiáltja örömmel, szemeiben a boldogság tükröződik.

Egy héttel az érkezésem után, a Donald Trump beiktatását követő napon ez az álom már tova is tűnik: az új amerikai elnök egyik első intézkedése az volt, hogy visszatette Kubát a terroristagyanús országok listájára.

Két év telt el azóta, hogy utoljára ezen a helyen jártam, 2023-ban. Az itteni barátaim már előre figyelmeztettek, hogy az ország helyzete még a két évvel ezelőttihez képest is drámaian romlott. Ennek ellenére a valóság még mindig sokkolóan eltér az emlékektől.

Két évvel ezelőtt a jelenlegihez képest egészen más körülmények uralkodtak itt. Akkor sem volt minden zökkenőmentes, de legalább volt valamennyi internet, áram és víz. Az emberek is sokkal optimistábban néztek a jövőbe. Mostanra viszont a helyzet drámaian megváltozott: vagy a víz hiányzik, vagy az áram, vagy az internet, sőt, előfordul, hogy egyikkel sem állunk jobban.

A kubai gazdaság jelenlegi helyzete rendkívül súlyos, és ezt a Forradalom eredményeinek fokozatos eltűnése is jól tükrözi. Az élelmiszerjegy, más néven libreta, már a múlté, az autópályák használatáért hamarosan díjat kell fizetni, és az egykor ingyenes oktatás és egészségügyi ellátás is elvesztette hatékonyságát.

2024 végétől a kormány döntése értelmében megszűnik az alapkosárban szereplő élelmiszerek támogatása, és ezeket kizárólag a rászorulók kaphatják meg a libretával eddig elérhető árakon. A többiek viszont kénytelenek lesznek a piaci árakat kifizetni. Bár nyugati szemszögből a libreta rendszere már régóta elavultnak tűnt, valójában sok család megélhetését biztosította. Ennek a rendszernek a megszüntetése pedig még nagyobb éhezést és nélkülözést eredményez, különösen vidéken, ahol az embereknek sokkal kevesebb lehetőségük van arra, hogy egymással kereskedjenek, mint Havannában.

A pusztulás szele fújdogál. Olyan érzés fog el, mintha ez az ország egy végzetes csapda lenne, ahol az életért való küzdelem végső soron tragédiába torkollhat.

Azért tértem vissza, hogy befejezzem a két évvel ezelőtt megkezdett projektet. Fiatalokat fotóztam, akik a városi internetes hot spotok körül gyűlnek össze, hogy kapcsolatba lépjenek egymással és a külvilággal. Különféle csoportokat alkotnak: hipszterek, deszkások, rockerek és punkok. Az érdekelt, hogy a 2016-os internetliberalizáció milyen hatással van az életükre és identitásukra. Miért és hogyan alakítanak közösségeket? Milyenek az álmaik, és merre tartanak a jövőben?

Ugyan van internet, még sincs. Ez is olyan kubás - akadozik, várat magára, meg kell küzdeni érte. Szinte mindenre érzékeny, minden kihat a létére. Mint a szomszédban épülő állami kézben levő szálloda (kell az ott megszálló vendégeknek a net); vagy mint az áramszünet (napi szintű), vagy hogy a szomszéd elmegy-e otthonról (közös router és net), vagy hogy milyen az időjárás (esik-e az eső), meg persze a politika. Trump beiktatása alkalmából még ott sem volt net, ahol egyébként mindig szokott lenni. Csendben várta az ország a sorsát.

Kubában az internet-hozzáférés továbbra is a kiváltságosok élvezete, habár a mobilhasználók száma már elérte a 8 milliót, ami gyakorlatilag az ország lakosságának összességét jelenti. Az ETECSA, a szolgáltató monopolhelyzete miatt, rendkívül drága szolgáltatásokat kínál, amelyek ára a helyi jövedelmekhez képest szinte megfizethetetlen. Egy átlagos internetcsomag ára sokszorosa a havi kereseteknek, ami tovább nehezíti a digitális világba való bekapcsolódást a kubaiak számára.

A magas költségek és a gyenge szolgáltatásminőség következtében sok kubai számára az internethez való hozzáférés erősen korlátozott, ami tovább fokozza az országban tapasztalható digitális szakadékot. E problémához hozzájárul, hogy az internet sebessége lassú, az áramszünetek idején pedig gyakran teljesen megszűnik a kapcsolat, míg a mobiltornyok környékén is ritkán található megfelelő jelerősség. Jelenleg például már két napja nincs internet, és olyan érzésem van, mintha egy légüres térbe csöppentem volna.

Az utóbbi két évben egyre inkább észreveszem, hogy mennyit romlott a digitális függőségem. Hogyan viselem el az Instagram nélküli életet? Szomorúan tapasztalom, hogy sokkal nehezebben. Talán az lehet az oka, hogy akkoriban, még ha csak ritkán is, de volt internetkapcsolatom. Most viszont alig-alig van lehetőségem a netezésre.

Olyan vagyok, mint egy narkós, akit mindenáron le akarnak húzni a drogról, a legszélsőségesebb módszerekkel. Volt már, hogy annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy a sírás elöntött, mint egy árvíz. Hogyan lehet így kapcsolatokat fenntartani? Közösségeket építeni? Csoportosulni? A mai digitális világban ez szinte elképzelhetetlennek tűnik. Ezer szálon kötődünk a világhálóhoz, és anélkül mintha megbénulnánk.

Amikor véletlenül minden megvan, víz, áram, internet, és még a boltban is akad egy kis választék, az igazi boldogság pillanata. Az ember itt gyorsan rájön, mennyire könnyen megszereti a rumot és az élet apró örömeit; ott ül a - valamilyen oknál fogva kizárólag svédek által üzemeltetett - hipster bárokban, bódultan mosolyogva nézi az Antall Józsefre emlékeztető Olof Palme-portrét, és nosztalgiával idézi fel a nyugati, európai élet kényelmes luxusát. Itt tanul meg igazán értékelni mindazt, ami hazájában természetesnek tűnik. Gyakran elgondolkodom, mi is a bajom otthon? Van víz, internet, lakásom, fűtésem, munkám, pénzem, egészségem. Akkor miért érzem mégis a hiányt?

Ebben az országban meghalni lehet.

Őszintén szólva, nem tudom felfogni, miért választja valaki, hogy itt maradjon, ha egyszer elment.

Ilyen a kép, amikor egy ország működése megreked. Az utcákon elszórt szemét hever, szó szerint. Az emberek az utcán végzik el a legszükségesebb dolgokat, miközben csontvázszerű, sovány kóbor kutyák és macskák vándorolnak mindenfelé. Talán nem is hazudok, hiszen van, akinek ez az ország, ez a rendszer kifejezetten kedvező: az itt működő NER-nek, a hatalom szűk körének, a kormánynak és annak holdudvarának. Olyanoknak, mint a Gaesa konszern, amely szorgosan építkezik, szállodákat emelve a város szívében.

A társadalom tagjai lassan hozzászoknak a körülményekhez: egyesek elhagyják a helyszínt, mások pedig belehalnak a mindennapi harcba. Azok, akik még nem vesztették el teljesen a reményt, és bátorságot merítenek a változásért való kiállásra, gyakran börtönfalak mögé kerülnek. Politikai okokból emberek ezrei szenvednek a rácsok mögött: köztük művészek, újságírók, valamint a 2021-es Facebookon szerveződött békés demonstrációk résztvevői, akik csupán jogukért és véleményük kifejezéséért álltak ki.

Biden egyik utolsó intézkedéseként elérte, hogy Kuba lekerüljön a terroristagyanús országok listájáról. Kuba a listáról való levételért cserébe elengedett 533 politikai és köztörvényes foglyot, akiket tulajdonképpen valutának használt ebben a diplomáciai játszmában. De sokan maradtak így is bezárva. Luis Manuel Otero Alcantara, politikai aktivista és művész, a kubai művészellenállás egyik legismertebb figurája is ilyen, ő 2022-ben került börtönbe.

Trump első intézkedésével semmissé is tette a dealt: Kuba visszakerült oda, ahol volt. A kubai emberek most több oldalról is meg vannak szorítva, egyrészt semmi enyhülést nem várhatnak külföldről, másrészt, ahova menekülnének, ahol a családtagjaik vannak, oda semmi esélyük bejutni.