Íme egy egyedi változat: Képzeld el, hogyan festene az Iskola a határon a kilencvenes években! Fedezd fel Nagy Gerzson Délután apámmal című művében rejlő különleges pillanatokat! - Könyves magazin

Képzeld el az Iskola a határont úgy, hogy Medve és Bébé beengedi a csajokat, a kazettásmagnón a Depeche Mode üvölt. Nagy Gerzson novelláskötete a kilencvenes évek vidéki kollégiumába visz vissza, besúgókkal, csajokkal, háziborral. Olvass bele!

Nagy Gerzson 2020-ban megjelent novelláskötete, mely 22 írást tartalmaz, egy nosztalgikus utazásra invitál minket a kilencvenes évek vidéki iskolai életébe. A kötet lapjain feltűnik az otthonos házibor, a fiatalok lázadása, valamint a szerelem bonyolult szövevénye. Az elbeszélőnek nem csupán a fiatal lányokkal kell megküzdenie, hanem egy apa árnyékával is, aki feszültséget és erőt visz a történetbe. Egy másik kulcsszereplő Columbo, a kollégiumi nevelőtanár, aki titkos informátorhálózatot üzemeltet, így a diákoknak folyamatosan ügyelniük kell a lépéseikre. A kötet hangulatát erősen befolyásolják a nagy klasszikusok, mint Ottlik, Mészöly, Salinger és Camus, de Gerzson saját stílusával fűszerezi a történetet. A fiúk életébe a lányok mellett a kazettásmagnókból áradó Depeche Mode dallamai is beleolvadnak, így a nosztalgia és a fiatalság lendülete egyaránt jelen van. A Délután apámmal című mű második kiadásban jelent meg idén a Kalligram kiadónál. Ne habozz, merülj el benne!

A körhinta varázslatos világa mindig is elbűvölte az embereket. Színes fényei és vidám zenéje nem csupán a gyerekek, hanem a felnőttek szívét is megdobogtatják. Ahogy a lovacskák lassan forognak a kör közepén, a levegő tele van izgalommal és nosztalgiával. Minden egyes fordulóval új emlékeket teremtünk, mintha az idő megállna, és csak a boldogság maradna. A körhinta nem csupán egy játék, hanem egy élmény, amely összeköti a generációkat, és mindenki számára egy kis menedéket nyújt a mindennapok rohanásában. A színek, a zene és a nevetés együttesen varázsolják el ezt a csodálatos helyet, ahol bármikor visszatérhetünk a gyermeki álmok világába.

A körhinta varázslatos világa mindig is elbűvölte az embereket. Színes fényei és vidám zenéje nem csupán a gyerekek, hanem a felnőttek szívét is megdobogtatják. Ahogy a lovacskák lassan forognak a kör közepén, a levegő tele van izgalommal és nosztalgiával. Minden egyes fordulóval új emlékeket teremtünk, mintha az idő megállna, és csak a boldogság maradna. A körhinta nem csupán egy játék, hanem egy élmény, amely összeköti a generációkat, és mindenki számára egy kis menedéket nyújt a mindennapok rohanásában. A színek, a zene és a nevetés együttesen varázsolják el ezt a csodálatos helyet, ahol bármikor visszatérhetünk a gyermeki álmok világába. egy bázis, stratégiai pont. Nyilvánvaló, mégis titkos rejtekhely. Kimegyünk szünetben egy rapid füstölésre, a kocabagósok az iskola földszinti vécéjébe vették be magukat, vágni lehet a füstöt. A körhintánál tiszta a levegő, a tanárok, bár tudnak a létezéséről, hiszen a körhinta melletti ösvény vágja le az utat a belváros felé, nem razziáznak erre. Még csak túlságosan el sincs rejtve az ösvényen haladók elől, különösen télen és kora tavasszal, amikor csupaszok a bokrok és a fák a parkban.

Mit képzel magáról ez a vén picsa, kiált felháborodottan Oli. Február van, nagyszünet, cigarettázunk. Hogy mindent megengedhet magának? Ritka kincs egy napos délelőtt. Arcomat a fény felé fordítom.

Miért ne engedhetnénk meg mindent, kérdezem. Ha nincs bennünk elég bátorság, hogy szembenézzünk a kihívásokkal. Ha csak félelemmel teli nyulak vagyunk.

Soma nem szól közbe. Csukott szemmel fekszik a deszkán, tarkója alatt a két keze, a cigi a szája szegletében. Élvezi a napsütést. Oli közel hajol, belerúg a bakancsába. Soma morog, de nem nyitja ki a szemét. Oli belerúg megint. Elmész a picsába, mondja Soma, ügyelve, hogy a cigi ne essen ki a szájából. Oli kifricskázza, a füstölgő csikk a kopasz bokrokhoz repül.

Anyád, Soma gyorsan elintézi ezt az ügyet, míg Oli diadalmasan röfög. Belerúg még egyet, de ez már csupán a szeretet jele, hogy végül ő mondhassa ki az utolsó szót.

Oli impozáns termetével és vad, fekete sörényével mindig feltűnést kelt. Számtalan szócsatába bocsátkozik, nemcsak a tanárokkal, hanem a felsőbb évesekkel is, akikre gyakran rávilágít a pimaszságával. Ezzel szemben Soma csendesebb és átgondoltabb természetű, ám sosem riad vissza egy izgalmas kalandtól. Nála nincs olyan balhé, amiből ne venne részt, mindig ott van a sűrűjében, amikor a dolgok felpörögnek.

Korábban kettesben jártak ki, de az utóbbi időben engem is hívnak. Valószínűleg azért, mert azt hiszik, már dugtam.

Soha nem voltam hazug, amikor a történeteimet meséltem nekik. De egy alkalommal talán kissé homályosan fogalmaztam egy kalandomról, ami valójában csak a fantáziám szüleménye volt, nem valóság.

A nyári szünetben szívem mélyén vágyakoztam, hogy egy különleges lánnyal találkozhassak, aki az üdülőhely varázsában töltötte a napjait. Ők egy csodás házat béreltek a csatorna partján, míg mi a vasúti híd fölött ugrálva kerestük a kalandot. Esténként átbicikliztünk a telepre, ahol söröztünk és nevetgélve tölthettük az időt az étterem rejtett teraszán. Azonban a szívem súgta, hogy nem én voltam az, akire vágyott, és a barátnője érdeklődése is elkerült. Teljesen megértettem, hiszen az arcomon és a homlokomon lévő pattanások olyanok voltak, mint egy nem kívánt festmény, amit legszívesebben elrejtettem volna a világ elől. Azt kívántam, bárcsak ne kellene kilépnem az utcára, nehogy valaki elborzadjon a látványomtól. Az emeleti szobámban tölthettem az estéimet, ahol a hőség szinte megfojtott, az ablakok pedig tágra nyitva álltak, mégsem csillapodott a levegő fojtogató forrósága. De a meleg nem tudta elnyomni a lány iránti vágyakozásomat; képzeletben már ott láttam őt, izmos combjai és barnára sült bőre a rövid, sportos teniszszoknyája alatt. Ezt a különös érzést próbáltam megosztani a barátaimmal, mintha csak egy érzéki illúzió lenne, ami megelevenedett előttem – a lány, csatakosan izzadva, a karjaimban. De sajnos, a szavaim félreérthetőek lettek; amikor arról beszéltem, hogy háromszor is elértem a csúcsra aznap éjjel, ők talán azt gondolták, hogy a lány élvezett el ennyiszer. Lehet, hogy szándékosan értették félre a mondandómat, de a dolog után már nem volt bátorságom újra előhozakodni a témával, és talán nem is lett volna értelme.

Cicceg az őr a sarkon, Oli a csikket a tenyerébe fordítja, felegyenesedik, Soma is feltornássza magát a körhinta kormányán. Szőrmesapkás fej jelenik meg a kerítés mögött, Olinak széles vigyorra húzódik a szája, belöki a cigit a fogai közé, vicsorog. Mari az, a tesitanár, a kosárlabdaedzőnk, a bizalmasunk. Megmondtam ennek a köcsögnek, sziszegi Oli, ha Mari jön, ne ciccegjen, és érződik a hangján, hogy ez a kis tévedés súlyos következményekkel jár majd.

Mari körbepillant, majd lehuppan, de a deszka hidegnek tűnik számára, így inkább Soma hasára telepszik. Soma pehelysúlyát észre sem veszi, de a nap fénye hirtelen eltűnik előle. Mari átemel engem, mint egy csomagot, és élvezi a helyzetet, hiszen velem még nem kezdett ki; új vagyok a csapatban, friss hús, zöldfülű. Olira pillant, és persze, hogy éppen a szemem előtt teszi, ő pedig nyíltan viszonozza a tekintetét.

A térdemen ül, felém fordítja az arcát, a szőrmekucsma eltakarja a homlokát. Hozzám ne érj, sziszegi, és feljebb csúszik a combomon.

Segélykérőn a többiekre nézek. Soma csukott szemmel napozik, Oli unottan a körmét piszkálja, mintha előre kitervelte volna az egészet. Adjál már cigit, mondja Mari, meddig várjak még. A zsebembe nyúlok, előkotrok egy szálat a csomagból. Int a fejével, hogy gyújtsam is meg. Szóval, erre megy ki a játék. Ahogy a gyufát előhalászom és tüzet csiholok, szorosan hozzám simul, elkerülhetetlen, hogy átkaroljam, a melléhez érjek, még ha nem is érzem a melle ívét a vastag télikabát alatt. Ő nyilvánvalóan érzi, és végül is a lényeg az, hogy gondolatban idáig eljussak.

Elönti a fülemet a vér, Mari beszívja a füstöt, elfordul. Jánoska, kipróbálunk bedobóban, mi a véleményed? Fel kéne szedned néhány kilót, mondja, és belemarkol a combomba. Megremegek, ez a körme volt. Olikám, te meg ne bagózzál annyit, árt a libidónak. Kiveszi a cigit a szájából, és óvatosan az ujjaim közé helyezi. Rúzsfoltos a filter. Menni kéne, srácok, hamarosan vége a szünetnek. Felugrik, elindul az ösvényen az iskola irányába.

Sötétszürke felhő úszik a nap elé, mint egy titokzatos árnyék. Soma felpillant, szemei a felhő méretébe és mozgásába mélyednek, ahogy az időt és az irányt méricskéli. Az órájára néz, majd vissza a felhőre. Három perc, mondja halkan, mintha ez lenne a világ legfontosabb információja. Három perc, abból fél perc az út vissza, kettő és fél percünk maradt. Forgatom a csikket az ujjaim között, még mindig meleg a füst, ahogy nagyot slukkolok, és a nedves, nyálas filteren szörcsögve áramlik át a levegő, mintha minden egyes slukk egy újabb pillanat lenne, amit meg kell ragadnom.

„Nem mindenki ilyen” – mondja váratlanul Soma, hangjában egyfajta feszültség érződik. Eltelik néhány pillanat, míg megértem, hogy mire célzott. „Ilyen szolgalelkű” – folytatja, és a szavak súlya egyre inkább teret nyer. „Sokan vannak, akik tényleg érzik, hogy változtatniuk kéne.” Oli, a szelíd természetű, lassan megfordítja a kérdést: „De akkor miért nem tesznek semmit?” A kérdése a levegőben lóg, mint egy elfeledett gondolat. Soma csendben marad, csak megvakarja a fejét, mintha a válasz valahol a hajszálai között rejtőzne.

Éppen leég a cigim, talpra szökkenünk, irány az iskola. Oli a legmagasabb, a hóna alá kap bennünket. Na, majd én megmutatom, kiáltja, és az utcára érve fennhangon énekelni kezd, fiatal nő jön szembe a járdán, babakocsit tol, csinos az alakja, harisnyát, bőrcsizmát visel, riadtan pislog felénk. Eljött a hajnal, elébe mentem, zúg Oli tenorja, Soma is kiereszti a baritonját, nekem elég csak tátognom. Betanult koreográfiával fordulunk a lány után, bella ciao, bella ciao, bella ciao, ciao, Oli szorítja a nyakam, jobb kezem tétován a derekán. Én, bedobó? Játszom a gondolattal. Rodman, nem, hozzá túl satnya vagyok, Pippen, ő meg Oli kedvence. És hát, hozzá képest is. Főleg hozzá képest. Akkor Clyde Drexler a Portlandből, dehát mégse egy Trail Blazers-es legyen, inkább Mark Aguirre a Pistonsból, a bajnokcsapatból.

Az iskola kapujánál járunk, Soma elhallgat, Oli lehalkul, az ő virága, a partizáné, bella ciao, bella ciao, bella ciao, ciao, nem fogja abbahagyni, tudom, hogy nem fogja, sosem hagyja abba, ameddig be nem fejezi.

Megtorpan, felnéz, a felhő még takarja a napot,

undorító ez a tél, undorító ez a rendszer, kibírhatatlan, nem fogjuk ezt sokáig tűrni, szét fogjuk verni, összemorzsolni, cafatokra szaggatni,

a partizáné, ki a szabadságért halt meg.

A zsebembe nyúlok, és előhúzom az ezüstpapírba burkolt rágógumi lapokat. Kiterítem őket, mintha egy színes legyezőt bontanék ki. Gondosan kicsomagolom, majd a szánkba gyűrjük, és már csak húsz másodperc választ el minket a törióra kezdetétől.