Karin Smirnoff: Képes-e bárki is megcáfolni, hogy lehetetlen kapcsolatba lépni a holtakkal? - Könyves Magazin

Karin Smirnoff neve gyorsan eljutott a magyar olvasókhoz: sötét, különleges hangvételű trilógiájával az utóbbi években magával ragadta a skandináv irodalom szerelmeseit, és most éppen Stieg Larsson világhírű Millennium-sorozatának folytatásán dolgozik. A PesText rendezvény keretében Magyarországra látogató svéd írónővel többek között az erőszak, a művészet és a nyelv mélyebb összefüggéseiről folytattunk beszélgetést.

Karin Smirnoff idén a PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál egyik kiemelt vendége volt, ahol fordítója, Patat Bence kérdezte őt családi traumákkal, bonyolult kapcsolatokkal és erőszakkal teli könyveiről. Az Elmentem az öcsémhez című debütáló regény nálunk 2023-ban jelent meg, majd a következő években a különleges szerkesztésű és atmoszférájú trilógia másik két része is napvilágot látott a Scolar Kiadó gondozásában, legutóbb az Azután hazamentem.

Nem csupán ez az egyetlen izgalmas műve a szerzőnek. David Lagercrantz nyomdokaiban haladva ő folytatja Stieg Larsson világhírű Millennium-sorozatát. A közelmúltban jelent meg a nyolcadik kötet, amelynek címe: A lány, aki az ördögtől sem fél.

Kétségtelen, hogy az íróvá válásod nem éppen egyenes vonalon zajlott: a streetfood világában kalandoztál, újságíróként tapasztalatokat gyűjtöttél, sőt, egy fatermékgyár irányításával is megpróbálkoztál. Aztán 2018-ban, 54 évesen, mint egy hirtelen jött friss szellő, berobbantál a köztudatba a Jana Kippo-trilógia első kötetével (Elmentem az öcsémhez). Miért vártál eddig a könyv megjelentetésével?

Több különféle oka is volt, sok évig például a gyerekeim és más munkák élveztek prioritást az életemben. De mindig is írtam, már egészen fiatalkorom óta. Az írás tehát nem volt újdonság, viszont amikor felnőttek a gyerekeim, eldöntöttem, hogy ideje komolyan vennem.

Azért halogattam, mert ennek van egy magányos oldala.

Mint minden művészet, a festés világába is teljesen bele kell merülni, és szükséges, hogy az ember egyedül legyen. Úgy vélem, ez nem igazán kivitelezhető, ha a család folyamatosan körülvesz, mert ez egyszerűen nem lenne igazságos irányukba. Korábban próbálkoztam más alkotói tevékenységekkel is, de amikor adódott a lehetőség, egyértelművé vált számomra, hogy az írás az, amivel foglalkoznom kell, hiszen ez már régóta része az utamnak.

Tudtad már a kezdetekkor, hogy ebből a történetből trilógia fog születni, amikor végre belemerültél az írásba?

Nem, azt sem tudtam igazából, hogy könyv lesz belőle. Egy egyetemi kreatívírás-képzés során született a szöveg, 50 éves korom körül ugyanis elhatároztam, hogy visszaülök az iskolapadba. Egy tanárom javasolta, hogy folytassam a sztorit, mert kíváncsi volt rá, mi lesz a főhősöm, Jana Kippo sorsa. Sok szabadidőm lett akkor, mert a családom fent volt északon, én pedig délen, így bőven adódott lehetőségem egyedül lenni.

Miután befejeztem az első részt, világossá vált számomra, hogy még rengeteg gondolat és érzés vár arra, hogy kifejezzem őket.

Miért ne írhatnék még egyet? Ugyanígy voltam aztán a második után is.

És mi a helyzet most? Hogy érzed, véget ért a sorozat?

Valójában már neki is láttam a negyedik kötet megírásának. Igaz, hogy most inkább csak egy mellékes elfoglaltság számomra, hiszen rengeteg más teendőm van mostanában. Mégis, időről időre visszatérek hozzá, mert hatalmas örömet okoz számomra Jana Kippóról írni. Nagyon hiányzik nekem.

Mióta rejtegeted őt a lelked mélyén? Az említett egyetemi kurzus hozta meg a végső formát, vagy már jóval előtte ott bujkált a gondolataid között?

Úgy érzem, ott kezdődött az élete, de nemrég rábukkantam egy régi írásomra, amit 25-30 évesen jegyezhettem le. A nyelvezet már akkor is jellemző volt rá. Nem vagyok biztos benne, hogy magyarul miként hangzik, de svédül igencsak dialektikus és lényegre törő.

patat bence fordításában jól érzékelhető, hogy egy különleges nyelvi világot teremtesz azzal, hogy az írásjelek közül kizárólag a pontot alkalmazod, a tulajdonneveket pedig összevonod, miközben a nagybetűk teljesen hiányoznak az írásból

Bevallom, hogy a szövegstílusom gyökerei fiatalkoromban nyúlnak vissza, amikor is írógépet használtam, de a gépelés sosem volt az erősségem. Ennek következtében próbáltam minimalizálni a felesleges elemeket, mint például a vesszőket és a nagybetűket. Persze azóta sok idő eltelt, és a helyzet megváltozott, de ez a kezdeti hozzáállásom máig hatással van rám. A tájnyelvvel kapcsolatban, Svédország északi részén élek, ahol magam is több helyi dialektust megismertem, hiszen a szüleim különböző vidékekről származnak.

A nyelvjárások esetében is megfigyelhető, hogy ha nem élnek aktívan a használatukkal, akkor fokozatosan eltűnnek.

Számomra kulturális szempontból fontos, hogy megőrizzük az északi nyelvet, így elkezdtem belevinni ezeket a változatokat az írásaimba. A mindennapi életben nem így beszélek. De egy-egy szóval és a nyelv hangzásával érzékeltetni akartam, hogy "igen, mi most fent vagyunk északon".

Nem lehet könnyű dolga a fordítóknak a "Kippo-nyelvvel", mégis számos helyen sikeres a trilógia Olaszországtól Anglián át Hollandiáig. Szoktál konzultálni a könyveidről?

Kezdetben valóban így volt. Az angol nyelvű fordítás volt az egyik első, és úgy vélem, hogy ez alapul szolgálhat a többi nyelvhez készült változatok számára is.

Nos, nagy erőfeszítéseket tettem, hogy kapcsolatba lépjek a fordítóval, aki viszont egyáltalán nem osztotta a nézeteimet.

Azt mondta, nem lehet így írni angolul. Ugyanez volt a némettel is, mert ott eleve minden főnevet nagybetűvel írnak, így ettől nem lehetett olyan könnyen megszabadulni. Később aztán elfoglaltabb lettem, és egyre inkább úgy voltam vele, hogy elvégre az ő nyelvükön kell működnie a szövegnek. Úgyhogy engedtem. A lényeg, hogy olvassák az emberek a könyveimet.

Márpedig olvassuk őket, nem is kevesen, és nem csak a különös nyelv miatt: hihetetlenül magával ragadó ez a sötét atmoszféra, és jók a karakterek is. Te szoktál gondolkodni azon, hogy mi a trilógia sikerének titka?

Természetesen, sokat töprengtem már ezen a kérdésen, hiszen Svédországban a könyvek olvasása nemtől és kortól függetlenül, 15 éves kortól egészen 90-ig népszerű. Mindig arra a következtetésre jutok, hogy talán a választott témáim vonzóak, mivel az általam feltárt kérdések szinte mindenkit érintenek valamilyen módon. Az emberek életében sokszor előfordulnak hasonló események, amikről írok, még ha nem is pontosan ugyanúgy, mint ahogyan azt én bemutatom.

Az idősebb generációk tapasztalatai alapján a brutalitásról való párbeszéd szinte lehetetlennek tűnik.

A fiatal generációk ma már bátran kifejezik az érzéseiket, és ha szükséges, szakemberhez is fordulnak. Ezzel szemben az idősebbek gyakran zárkózottabbak, és kevesebb nyíltságot mutatnak. Számukra különösen fontos lehet, ha olyan írásokat találnak, amelyek tükrözik a saját tapasztalataikat. Ami a karaktereket illeti, számomra az az igazán értékes bennük, hogy nem ítélkeznek mások döntései felett. Jana Kippo például teljesen mentes a moralizálástól. Ő egyszerűen csak úgy látja a világot, ahogy van, ami néha megnyugtató érzés, hogy nincs ott az állandó erkölcsi mérce. Nagy figyelmet fordítottam arra, hogy elkerüljem saját nézeteim belevonását a szereplőimbe, hogy így hitelesebb legyen a történet.

Ennek ellenére hihetetlenül rétegzett karakterekkel találkozunk: ott van mindjárt Jana és az ikertestvére, akik között szinte szimbiotikus kapcsolat van, mégis nagyon sok mindenben különböznek. A második részben például Öcsi egy szélsőséges keresztény szekta vonzásába kerül, míg Jana személyiségétől ez igencsak távol áll. Tényleg ennyire mások lennének?

Igen, nagyon különböznek. Öcsiben egy olyan figurát képzeltem el, akinek ott van az alkoholista múltja, a faluban nem tulajdonítanak neki nagy jelentőséget, gyengének tartják.

Északon azonban része lett egy közösségnek, és csupán férfi volta miatt hirtelen az értéke is megnőtt.

Kiemelkedő jelentőséggel bírhatott, és mindezt anélkül érte el, hogy bármit is tennie kellett volna. Nem meglepő, hogy Jana Kippót ez bosszantja, hiszen tisztában van azzal, milyen a testvére valójában. Izgalmas kihívás volt megalkotni egy ikerpárt, akik ugyanabban a környezetben nőttek fel, és képesek olvasni egymás gondolataiban, mégis teljesen eltérő módon értelmezik a világot.

A köztük lévő kapocs valóban széttörhetetlen, és a harmadik részben, Azután hazamentem című fejezetben ezt egy új dimenzióba helyezed. Jana Öcsi halála után is folytatni tudja a beszélgetéseket vele, ami mély érzelmi rétegeket ad a történethez. De nem csupán a halottakkal folytat párbeszédet; az állatokkal is képes kommunikálni. Miért választottad ezt az irányt, hogy így szélesítsd a kommunikációs spektrumot? Azáltal, hogy a halottakkal és az élőlényekkel egyaránt kapcsolatba lép, nemcsak a gyász feldolgozását segíted elő, hanem a világ komplexitását is kiemelve, egyfajta univerzális értelemben veszed szemügyre a kapcsolódás lehetőségeit.

Ami az állatokat illeti, gyermekként rendkívül fontos szerepet játszottak az életemben. Mindig is úgy éreztem, mintha titkos nyelvet beszélhetnék velük. Már fiatalon elkezdtem farmokon dolgozni, ami még szorosabb köteléket alakított ki közöttünk. Az állatok nem csupán társaim voltak, hanem a barátaim is, akikhez mély érzelmi szálak fűztek.

Egyedül éreztem magam, de ők voltak a társaim.

Azt gondolom, hogy bármi megtörténhet, ha hiszünk benne – lehet, hogy nem a valóság része, de a képzeletünkben mégis életre kelhet. Miért ne léphetnének kapcsolatba a karaktereim a halottakkal? Van valaki, aki meg tudná cáfolni, hogy ez nem lehetséges?

Már pedzegetted, hogy rengeteg erőszak van a regényeidben: családon belüli és nők elleni erőszak, pedofília, agresszív alkoholisták... Volt benned olyan szándék, hogy megpróbáld valahogy megérteni ezeket az embereket?

Ezért fogok neki írni: hogy felfedezhessem a rejtett összefüggéseket. Hogy merészen feltegyem magamnak azokat a kérdéseket, amelyek elkerülnek a mindennapokban. Mi az, ami valakit bántalmazóvá formál? Hogyan történhet meg, hogy egy szülő kezet emel a gyermekére, vagy átlép egy határt, amelyet senkinek sem lenne szabad átlépnie? Miért léteznek ilyen szörnyűségek a világunkban? Milyen belső harcok zajlanak ezekben az emberekben?

Mert senki sem érkezik a világra előre meghatározott jellemmel, hogy jó vagy gonosz legyen – ebben mélyen hiszek.

Az ilyen dilemmák mindig is foglalkoztattak, és örömmel tapasztalom, ha az olvasó is érdeklődik irántuk – bár számomra ez inkább másodlagos szempont.

Hogyan érzed magad, sikerült rátalálnod a válaszokra? Érezted, hogy a nehéz kérdések alapos átgondolása segített megkönnyebbülni?

Bizonyos tekintetben igen. Bár nem gondolok a munkáimra terápiás szövegekként, az írás mindig is felszabadító volt számomra, legyen szó naplóról vagy egy-egy rövidebb szemelvényről, amit csak azért írtam le, hogy valamit elmagyarázzak saját magamnak. Szerintem a tánchoz vagy éppen a festéshez hasonlóan az irodalom is az ember bensőjéből fakad, ezért tud másokat is megérinteni. Minden művészet ilyen.

Képzeletem szerint mindennap szembenézni ennyi brutalitással valóban megterhelő lehet. Soha nem merült fel benned alkotás közben, hogy talán ez már túlzás?

Íróként ez nagyon más, mert mindig pontosan tudom, hogy mit fogok elmondani, így nyilvánvalóan nem olyan megrázó, mint az olvasónak, aki még nem sejti, mi következik. Te nem tudod, hogy mi vár rád, amikor lapozol, én viszont igen. Szerintem emiatt nem esik nehezemre erőszakról írni, sőt kifejezetten élvezetesnek találom. De nem biztos, hogy ez a megfelelő szó.

Sokat gondolkodtam azon olvasás közben, hogy vajon mennyiben határozza meg a szereplőidet az, hogy elzárt, zord helyen élnek. Vajon más emberek lennének a nagyvárosi nyüzsgésben?

Nem változnának meg, csupán láthatatlanok maradnának – ez a lényeg.

Nem gondolom, hogy olyan dolgokról írok, amik máshol ne léteznének.

Az erőszak, az alkoholizmus, a magány, az idősekkel szembeni nem megfelelő bánásmód - ezek mindenütt jelen vannak, maximum nem veszünk róluk tudomást. Persze Észak-Svédország nagyon más világ a sok hóval és sötétséggel. Viszont meggyőződésem, hogy ha itt elmész egy távoli helyre - például egy észak-magyarországi kis faluba - hamar szemben találod magad hasonló élethelyzetekkel.

Már érintettük a köteteidben feltáruló kapcsolatokat, az agressziót és a felhalmozódott traumák terhét, de eddig még nem foglalkoztunk azzal, hogy vajon létezik-e egy valóságos kiút ebből a labirintusból.

Úgy vélem, hogy a főszereplőm számára a művészet lehet a menedék, ahol felfedezheti önmagát. Remélem, hogy ezen az úton fog elindulni, és ez lesz az ő személyes fejlődésének kulcsa. A harmadik könyvben éppen ezért arra koncentráltam, hogy tágabb perspektívából közelítse meg a művészetet, és felfedezze, hogyan tudja a nehézségekből táplálkozni az alkotás folyamata során.

Hogy végre félretegye a mérgező kapcsolatokat, és tegyen valamit saját magáért.

Ahhoz, hogy felismerje, hogy nem szükséges tovább folytatnia ezt az utat, lehetősége van arra, hogy új irányt válasszon. Azt gondolom, hogy a művészet révén valóban megtalálhatja önmagát.

A Jana Kippo-könyvek elképesztő sikerét követően számos új kihívással nézel szembe: most a 2004-ben elhunyt Stieg Larsson legendás Millennium-sorozatának folytatására vállalkozol. David Lagercrantz már három új kötetet írt az eredeti trilógiához, és most te is szeretnéd továbbvinni ezt a gazdag örökséget. Milyen érzésekkel tölt el ez a feladat? Hogyan fogsz neki egy ilyen ikonikus sorozat folytatásának?

Nem könnyű felkészülni egy ilyen kihívásra. Számomra a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy alapvetően nem írok krimiket. Mélyen bele kellett ásnom magam a műfaj rejtelmeibe, és alaposan át kellett gondolnom, mi tesz egy bűnügyi történetet igazán figyelemfelkeltővé, valamint hogyan tudnám ügyesen felépíteni a cselekményt.

Igyekeztem belevinni a saját írói eszközeimet és stílusomat is.

Bizonyos értelemben ez a feladat hasonlít más könyvek írásához, hiszen minden szöveg mögött munka rejlik. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy "örököltem" olyan karaktereket, akikkel valamilyen módon foglalkoznom kell. Bár szabad kezet kaptam, azért nem tehetek meg mindent - például nem ölhetem meg őket csak úgy, kedvem szerint. Senki sem határozza meg pontosan, hogy mit tehetek velük, de a projekt hatalmas, rengeteg kiadóval együttműködve a világ különböző tájain. Így érthető, hogy a piaci szempontokat sem hagyhatom figyelmen kívül.

Gondolkodtál rajta, hogy vajon a sorozat rajongói mit várnak tőled? Éreztél nyomást az olvasók miatt?

Ha az olvasók közül bárki választhatna, valószínűleg azt kívánnák, hogy minden egyes könyv ugyanolyan lenyűgöző legyen, mint Stieg Larsson művei. De sajnos én nem ő vagyok. Mégis, sok hasonlóság van közöttünk: mindketten ugyanabból a kulturális környezetből származunk, és távoli rokonság is fellelhető a történeteinkben. Osztozunk a közös értékekben és bizonyos témákban is: Larsson számára a nők ellen elkövetett erőszak kiemelkedő téma, és nekem is ez az egyik legfontosabb kérdés, ami foglalkoztat. Talán nem is a „kedvenc” a legjobb kifejezés, de mindenképpen középpontban áll. Politikai nézeteimben is hasonló alapelveket képviselek, mint ő.

Másrészről viszont ezt a könyvet nekem kell megírnom, nem fogok tudni minden elvárásnak megfelelni.

Ha valaki nem tudja elviselni a kritikát, akkor ez a feladat valószínűleg nem neki való. A kritikák elkerülhetetlenek, hiszen lehetetlen minden olvasó elvárásának megfelelni, különösen azoknak, akik Stieg Larsson stílusára áhítoznak.

Várod, hogy visszatérj a saját projektjeidhez?

Igen, mert igazán hiányzik a szabadság és a nyugalom. A Millennium rengeteg szereplést jelent, folyamatos utazásokat, szociális interakciókat, és mindig ott kell lennem, ahol csak kérnek. Már nagyon vágyom vissza a megszokott, normális életbe, és sok feladat is vár rám. De jelenleg itt vagyok – ez az első alkalom, hogy Magyarországra látogattam. A fiatalabbik gyerekeimmel érkeztem, együtt felfedeztük a környéket és megkóstoltuk a helyi ételeket. Próbálunk minél többet megtudni az országról. Különösen lenyűgöznek a drámai történelmi események, amelyek itt zajlottak. Persze van, amiről hallunk Svédországban, de összességében meglehetősen keveset tudunk erről a csodálatos helyről.