Kétszáz évvel ezelőtt a filoxéra pusztította el a szőlőültetvényeket, most pedig a fitoplazma fenyegeti a szőlőtermesztést – vajon a történelem ciklusai újra meg újra visszatérnek?

A szőlő- és bortermesztés jövője egyre sötétebb árnyakat ölt azokon a területeken, ahol az ültetvényeket az aranyszínű sárgaságot kiváltó fitoplazma támadta meg.

A 19. század második felében Magyarországot egy olyan pusztító kór támadta meg, amely gyökeresen felforgatta a szőlő- és borkultúrát: a filoxéra, vagyis a szőlőgyökértetű (Phylloxera vastatrix). Ez a miniatűr lény mindössze két évtized alatt szinte teljesen elpusztította a történelmi borvidékeket, és sürgette a magyar szőlőtermesztés újjászervezését.

A filoxéra pusztításáról szóló egyik első zalai beszámoló Keöd József hajóskapitány és szőlész tollából származik. 1879-ben a Zalai Közlöny hasábjain osztotta meg aggodalmait és tapasztalatait a szőlőültetvények vészes pusztulásáról, amely mély nyomot hagyott a helyi borászatban és a közösség életében.

"Phylloxera itt, phylloxera ott! Tűz van! Az egész országban zúgnak a harangok! A phylloxera lángra lobbantotta Magyarország borászati örökségét!"

A riadó azonban már késlekedett. A Zalamegye című újság 1882-ben arról számolt be, hogy a fertőzés valójában már 1879 tavaszán megjelent Meszes-Györök szőlőiben. Ekkor Koller Ferenc keszthelyi lakos Kassáról hozott csemegeszőlő-vesszőket, és ezzel akaratlanul is bejuttatta a kórt a helyi szőlőültetvényekbe.

A szőlőgyökértetű pusztító hatása különösen aggasztó a szőlőültetvények számára, hiszen titokzatos módon, a föld alatt végzi romboló tevékenységét. Ezek a kicsiny kártevők a szőlőgyökerekbe fúródnak, ahol táplálkoznak és elpusztítják a növény tápanyagfelvételét. A gyökerek károsodása miatt a szőlővesszők gyengülnek, a levelek sárgulni kezdenek, és a növény általános egészségi állapota romlik. A gyökértetű inváziója nem csupán a szőlőtermés csökkenését eredményezi, hanem hosszú távon a szőlőültetvények életképességét is veszélyezteti, ami komoly gazdasági következményekkel járhat. Az érintett gazdák számára elengedhetetlen a hatékony védekezés és a megelőzés érdekében tett lépések megfontolása, hogy megőrizzék értékes termésüket.

A filoxéra apró, alig háromnegyed milliméteres nőstény alakja hím nélkül is képes volt egész éven át szaporodni. A szőlő gyökereinek háncsszövetéből szívta a nedvet, ezzel gumós elváltozásokat okozott. A megtámadott gyökerek elrothadtak, a tőkék hajtásai évről évre gyengültek, majd néhány esztendő alatt teljesen kipusztultak.

A betegség jellegzetesen sugárirányban terjedt, így a szőlőben kör alakú, "filoxérás foltok" alakultak ki. A Kárpát-medencében 1875-ben regisztrálták először a kártevőt, és rövid idő alatt végigsöpört az ország borvidékein.

A válasz kulcsa: friss telepítések, egy új időszak kezdete.

A katasztrófát követően a Balaton partvidékének homokos területein gróf Széchenyi Imre vezette a betelepítési munkálatokat. Az újjáépítés folyamata nem csupán a szőlőültetvények helyreállítását célozta meg, hanem a modern szőlőművelési technikák bevezetését is magában foglalta.

A szénkénegezés, amely kezdetben ideiglenes megoldásként szolgált a kártevő visszaszorítására, végül nem bizonyult elegendőnek. A valódi áttörést az amerikai szőlőalanyok bevezetése hozta: ezek gyökerei a filoxérával szemben ellenállóak voltak, így az oltás technikája a szőlőtermesztés alapkövévé vált. Az újonnan telepített szőlőültetvények esetében már nagyobb sor- és tőtávolságot alkalmaztak, a földet forgatták és karózni is kezdtek. A régi fajták mellett új, nyugat-európai és hazai nemesítések is megjelentek a piacon, gazdagítva ezzel a szőlőfajták palettáját.

Korabeli írások a filoxéravészről – Kép: Facebook

A filoxéra öröksége: A szőlőművelés titkai és a természet újjászületése A filoxéra, ez a kicsiny, de pusztító rovar, nem csupán a szőlőültetvények rémálma volt, hanem egy figyelmeztetés is az emberiség számára. Az 19. század végén jelentkező katasztrófa, amely a szőlőültetvények tömeges pusztulását okozta, mély nyomot hagyott a borászat történetében, és arra késztette a szakembereket, hogy újraértékeljék a szőlőművelés hagyományait. A filoxéra öröksége nem csupán a veszteségekről szól, hanem az alkalmazkodásról és az innovációról is. Az évtizedek során a borászok kreativitása és kitartása révén új technikák és fajták kerültek bevezetésre, amelyek nemcsak a szőlőültetvények megmentését szolgálták, hanem a minőség javítását is. Ezek az események rávilágítottak a biodiverzitás fontosságára és arra, hogy a természet képes újjászületni, ha megadjuk neki a lehetőséget. A filoxéra öröksége tehát egy olyan tanulság, amely arra ösztönöz bennünket, hogy a fenntarthatóságra és a természet tiszteletére építsük jövőnket. A borászat ma már nem csupán iparág, hanem egyfajta művészet is, ahol a hagyományok és az új tudományos ismeretek találkoznak. A filoxéra által kiváltott változások révén új generációk születnek, akik nemcsak a múltat őrzik, hanem a jövőt is formálják. Az igazi örökség tehát nemcsak a múltban gyökerezik, hanem a jövő számára is értékeket ad át.

A filoxéravész nemcsak pusztítást hozott, hanem korszakhatárt is jelentett a magyar borászatban. Kényszerűségből ugyan, de bevezette azokat a modern módszereket, amelyekre a mai szőlőtermesztés is épül.

S hogy mit kezdünk napjaink filoxérájával, az aranyszínű sárgulást okozó fitoplazmás betegséggel és terjesztőjével, az amerikai kabócával? Nos, az még a jövő zenéje... De ha a filoxérát sikerült legyőznünk, bízhatunk abban, hogy ezt az új kórt is le fogjuk!

A történet különleges aspektusait Gyanó Szilvia, a nagykanizsai Thúry György Múzeum néprajzos-főmuzeológusa tárta elénk legújabb írásában. Az elképzeléseit Molnár István 1897-es, lenyűgöző rajzai keltik életre, amelyek tökéletesen illusztrálják a múlt varázsát.

Forrás: Facebook

Indexkép: Wikipédia A Wikipédia egy hatalmas online enciklopédia, amely a közönség által létrehozott és folyamatosan frissített tartalmakkal szolgál. Mindenki számára elérhető, és bárki hozzájárulhat a tudás bővítéséhez. Az oldal célja, hogy átfogó információkat nyújtson a világ különböző témáiról, ezzel segítve a felhasználókat a tanulásban és a tájékozódásban. A Wikipédia a szabad tudás szimbólumává vált, amely lehetővé teszi, hogy bárki részt vegyen a tudományos és kulturális örökség megőrzésében és terjesztésében.