"Kolozsvár telefonházában, ablakok százával, de rácsoknak nyoma sincs."

PAKULÁR SÁRA "Kolozsvári telefonház, / ablakai száz, rácsok nélkül, / rajta bejár a világ, / de senki nem láthatja" - így fogalmaz Kányádi Sándor Fekete-piros című leíró versében, amely a széki fiatalok egykori tánctere emlékét idézi meg, a kolozsvári Posta mögött. Azonban a kolozsvári Telefonpalota nem csupán egy egyszerű kulturális színhely; az épület jelentősége túlmutat a művelődéstörténeti kontextuson, hiszen korábban nem kapott részletes (művészet)történeti elemzést.

Bár az államszocialista időszak épített öröksége körülvesz bennünket, és mindennapjaink része, mégis gyakran figyelmen kívül hagyjuk, vagy éppen hogy elutasítjuk. E hatalmas vasbeton monstrumok mellett elhaladva, amelyeket a múlt politikai rendszerének árnyai kísérnek, sokan esztétikai hibáknak tartják őket, s ezáltal a régmúlt politikai szellemiség iránti nosztalgiát is elutasítják. Pedig ezek az épületek egykoron gondosan megtervezett esztétikai elvek mentén születtek, és az épületdíszítő művészet virágzott ebben az időszakban. Mai állapotuk azonban azt tükrözi, hogy a társadalom és az állami hatóságok is elfordították a tekintetüket a létező problémákról. A kolozsvári Telefonpalota egyértelmű példája ennek a figyelmetlenségnek. Ez az épület nemcsak formáiban egyedi, hanem különleges részletei is folyamatosan sérülnek, átalakítások áldozataivá válnak, így egyre inkább feledésbe merülnek.

Vasile Mitrea tervezőépítész pályafutásának egyik legjelentősebb állomása az az épület, amely 1969-re készült el, majd közel egy évtizeddel később bővítették. Az épület impozáns, erődszerű megjelenése párhuzamba állítható a valaha itt állt, kora középkori Óvár falainak formáival. A szocmodern stílus jegyében készült épület nem csupán formavilágával, hanem művészi részleteivel is kitűnik, mint például Kolozsvári Puskás Sándor 1971-es domborított-hegesztett külső faliplasztikája, amely az északi homlokzaton található. A műemléki lista bővítésére 2018-ban tett javaslat a múlt értékeinek megőrzését célozta, hiszen az épület, amely egykor az Orange iroda székhelye volt, mára gazdátlanná vált, és számos problémával küzd. Az évek során jelentős károsodások érték: a rendszerváltás után végrehajtott belső átalakítások során eltávolították a bejárat mellett elhelyezett, Mitrea által tervezett stilizált Kolozsvár-címert, és a légkondicionálók, valamint különböző vezetékek Puskás Sándor művészeti alkotását is rongálták. Az épület műemlékké nyilvánítása nemcsak a múlt megőrzését segítené elő, hanem válaszokat is adhatna a jelenkor kihívásaira.

A szocialista modernizmus építészete hosszú ideig a kutatók figyelmének perifériáján helyezkedett el, azonban manapság egyre inkább előtérbe kerül a téma és a korszak vizsgálata. Ennek valószínűsíthető oka, hogy ezt az építészeti irányzatot eddig még nem integrálták maradéktalanul az európai építészet tudományos diskurzusába, így számos szakember csupán különös érdekességként tekintett rá. A szocmodern stílus a szocialista blokk országaiban – mint például a Szovjetunió, Románia, Moldovai Köztársaság, Magyarország, Lengyelország, Ukrajna és Kelet-Németország – bontakozott ki, ám emlékeire az 1989-es rendszerváltás után nemcsak a szakértők, hanem az állami intézmények is figyelmetlenül tekintettek, mind helyi, mind globális szinten. Számos esetben a társadalom is csak az egykori politikai rezsimhez kötődő negatív érzéseket társít e stílushoz, látva benne az államszocializmus kifejeződését. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy e korszak épített örökségét objektív perspektívából vizsgáljuk, bemutassuk, és értékének széles körben való elismerésére törekedjünk. Ezen túlmenően fontos, hogy feltárjuk, miként alakultak az említett országok építészeti hagyományai és milyen kölcsönhatások formálták egymást.

A korszak kutatása Magyarországon korábban elkezdődött, ami különösen értékes alapot nyújt a romániai szocmodern épületek elemzéséhez, mind módszertani, mind fogalomhasználati szempontból. Az érintett időszak terminológiájával kapcsolatban számos vélemény és javaslat merült fel. Az építészeti stílusirányzatot jelölő „szocialista modernizmus” vagy röviden „szocmodern” kifejezés viszonylag új, leginkább a 2000-es években kezdték el alkalmazni, míg a „szocreál” fogalma már jóval korábban, 1934 óta ismert, és a sztálinista építészeti felfogásra utal. Rieder Gábor művészettörténész 2005-ben, szűk szakmai körökben, a fogalmi űr miatt úgy nyilatkozott, hogy az államszocialista időszak művészetéről nem lehet érdemben beszélni. Ezzel szemben 2017-es tanulmányában arra figyelmeztet, hogy az Instagram szociális média platformján egyre népszerűbbé válik a „szocmodern” (socmodern) kifejezés, ami azt jelzi, hogy a fogalom a köztudatban is kezd elterjedni.

A román szakirodalmi tételek nagy része nem a szocialista modern kifejezéssel utal a tárgyalt korszak építészetére. Ana Maria Zahariade modernizmusról beszél, amely a második világháború utáni romániai, elsősorban ipari építészetet jellemzi. Az 1960-as évek közepének emlékeit egyfajta "győzedelmes" modernséggel (arhitectură modernă "triumfătoare") azonosítja, de kiemeli, hogy ezt mai szemmel nehéz felismerni, hiszen az épületek többsége szörnyű állapotban van. A lakásépítészet területén az 1950-es évek végétől kezdődő időszakot szembeállítja a szocialista realizmussal, és a "szabad urbanisztika", "funkcionalista város" és "racionális építészet" fogalmakkal illeti. Miruna Stroe is csupán a modernizmushoz való "csendes visszatérésről" beszél, amely az 1954 és 1958 átmeneti időszakban ment végbe. A B.A.C.U. (Birou pentru Artă și Cercetare Urbană) nevű egyesület által kiadott kötetkiemelkedő jelentőséggel bír, hiszen immár minden platformon magabiztosan használják a szocialista modern építészet fogalmát. Az egyesület fő céljának tekinti a romániai és kelet-európai szocmodern építészet népszerűsítését, köztudatba emelését. A könyv első felében található kontextualizáló tanulmányok után funkciójuk szerint csoportosított, műemlékké még nem nyilvánított épületek bemutatása következik. Az épületek fotója mellett rövid bemutatásuk olvasható, csupán néhány lényeges információ került feltüntetésre, illetve néhány kiemelésre méltó stílusjegyük. Mindez további kutatások kiindulópontjául szolgálhat. Dumitru M. Rusu építész (a kötet főszerkesztője) a szocialista modernt a volt szocialista tömb országainak építészeti megközelítésmódjaként ("Modernismul socialist este o abordare a arhitecturii") határozza meg. Magát az építészeti stílust egyszerűen modernizmusként emlegeti. A könyv első tanulmányának szerzője Vasile Mitrea építész, ő szintén elhatárolja az 1950-es évek második felétől az 1970-es évekig terjedő időszak építészetét a korábbi szocialista realizmustól, és visszafogott/mérsékelt modernizmusként jellemzi, az építészek munkájának komoly anyagi és törvénykezési megszorításaira utalva.

Bár a különböző szakértők eltérő terminológiát alkalmaznak a vizsgált korszak építészeti jellemzőinek leírására, mindannyian ugyanazt a jelenséget kívánják megragadni. Gyakran hangsúlyozzák az előző időszakból még hiányzó modernitás felé való közeledést, ami arra enged következtetni, hogy elméleti kereteik tartalmilag harmonizálnak. Az egységes szakkifejezés kialakulására még várnunk kell, de a folyamatosan fejlődő diskurzus és kutatások új perspektívát kínálnak a korszak örökségéhez, valamint egyre szélesebb körben elismert pozitív értékelését tükrözik.

Az 1955-ös esztendő mérföldkövet jelentett a szocialista blokk országainak építészeti fejlődésében. 1954 decemberének elején a Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Vezetősége és a Minisztertanács összehívta a Kreml falai között az építészet prominens képviselőit, állami és társadalmi funkcionáriusokat, valamint a szakma mestereit, hogy egy kongresszus keretében áttekintsék az építészet aktuális kihívásait, eddigi teljesítményeit és hiányosságait, valamint meghatározzák a jövőbeli fejlődési irányokat. Ez a monumentális esemény nemcsak a szovjet építkezésekre, hanem minden olyan népre kihatott, amely a Szovjetunió nyomdokait követve építette a szocializmust. A kongresszus csúcspontját Nyikita Hruscsov pártfőtitkár emblematikus, hét részből álló beszéde jelentette, amely az építészet elméleti és gyakorlati aspektusait egyaránt körüljárta. Hruscsov bevezető szavaiban a szovjet gazdaság jövőbeli irányvonalát vázolta fel, hangsúlyozva a nehézipar és a mezőgazdaság folyamatos fejlesztésének fontosságát. Az ipari fejlődésről szóló rész különösen figyelemre méltó volt, mivel kiemelte az előre gyártott vasbeton szinte kizárólagos alkalmazását az építkezések során, amely új korszakot nyitott az építészeti gondolkodásban.

Ezt az új korszakot a második világháború utáni újjáépítések sürgető szükségessége szempontjából kellett megvizsgálni, hiszen a háború súlyos pusztításokat végzett a volt szocialista országokban. Az instabil helyzet olyan logisztikai, társadalmi és gazdasági megoldásokat követelt meg, amelyek képesek voltak kezelni a városi infrastruktúra, a lakások, az ipari létesítmények és a középületek újjáépítésének kihívásait. A háború utáni évtizedekben felgyorsult építkezési tevékenység megkövetelte új módszerek alkalmazását; a növekvő igények miatt a hagyományos építési technikák már nem tudták kielégíteni a keresletet. Így az építkezések fokozott iparosítása vált az egyetlen hatékony megoldássá. A beszéd második részében a pártfőtitkár részletesen kifejti ezt a folyamatot: a Szovjetunió célja, hogy 1954 és 1957 között ötszörösére emelje az előregyártott beton termelését, és hogy az épületek 77%-át előregyártott elemekből állítsák fel. A falazat különböző méretű elemeit is betonból kellett megvalósítani, hogy elkerüljék a tégla használatát, amelyet ebben az időszakban a hagyományos építési módszerek szinte ikonikus elemének tartottak. A beton alkalmazását az építkezések során az is indokolta, hogy a Szovjetunió területén korlátozottan állt rendelkezésre fa és fém, ezért bármely korábban fából vagy fémből készült alkatrészt, amennyiben lehetséges volt, vasbetonnal kellett helyettesíteni.

A harmadik részben Hruscsov közvetlenül az építészekhez szól. Kiemeli a típustervek újdonsült jelentőségét, amely szembenáll az építészeknek azon vágyával, hogy egyedi projekteket valósítsanak meg. Az egy négyzetméternyi felület költsége lesz az építészeti célkitűzések legfőbb kritériuma, felülkerekedve az esztétikai kritériumon. Hruscsov határozottan visszautasítja az épületek díszítését, de alapvetően különbséget tesz építés és homlokzatkezelés között. Továbbá megkezdődik a folyamat, amely az új építészeti irányzatot a szocreállal szembenálló, háború előtti konstruktivizmushoz közelíti, de mivel ez ideológiai kompromisszum nélkül nem valósulhatott volna meg, inkább a konstruktivizmus fogalmának sajátos, új értelemmel való felruházását választották. A negyedik, ötödik, hatodik és hetedik részekben elmondottak inkább az építőmestereket, s nem pedig a tervező építészeket érintik.

Hruscsov beszéde markánsan bírálta a sztálinista és szocreál építészeti irányzatokat, és nyíltan megkérdőjelezte a Sztálin körüli személyi kultuszt. Kifejtette a Szovjetunió új irányvonalát, amely a mértéktelen díszítések háttérbe szorítását sürgette. Hangsúlyozta a nagyipari technológiák alkalmazásának fontosságát, valamint az egyszerű, praktikus és gazdaságos építkezési módszerek előnyét, különös figyelmet fordítva az előregyártott vasbeton elemek használatára.

Fontosnak tartom, hogy mindkét ország korabeli helyzetét alaposan megvizsgáljuk, mivel az összehasonlításuk révén világosan kirajzolódik, milyen hatással volt a politikai környezet az építészeti irányzatokra. Magyarországon a szocmodern stílus viszonylag korán, már az 1956-os forradalom után megjelent, majd a 60-as években érte el igazi kiteljesedését. A képzőművészet terén ez a stílus mindenhol jelen volt, a táblaképektől kezdve a murális alkotásokon át egészen a köztéri szobrokig. Szellemi alapját a modernizmus és a haladásba vetett hit adta, amelyet az avantgárd újító szelleme egészített ki. E jelenségek először az 1958-as brüsszeli világkiállításra készült magyar pavilonban öltöttek testet.

A magyar szocmodern képzőművészet utólagos értékelése gyakran a negatív aspektusokra fókuszál, és sokan "felemás" modernizmusnak tekintik. Ez a megítélés azonban inkább a Kádár-kor összképére vonatkozik, semmint a különböző szakterületek konkrét teljesítményeire, amelyek vegyes eredményeket hoztak, a siker és a kudarc határvonalán. Az építészet terén a korszak figyelemre méltó eredményeket produkált, olyan művészi alkotások születtek, amelyek a nyugati művészettörténet modernista kánonjába is könnyedén beilleszthetők. Ez a termékeny korstílus a képzőművészetben az avantgárd két meghatározó irányzata, a konstruktivizmus és az expresszionizmus gyökereiből táplálkozott, míg az építészetben a nyugati modernizmus hatása érezhető. Az ötvenes években megjelenő, tematikusan sztálini szocreál után a hatvanas években a szocmodern irányzat vált dominálttá, amely különböző alapelvek fúziójából alakult ki. A hetvenes évek pedig olyan állami megrendelésre készült alkotásokat hozott magával, amelyek egyértelműen a nemzetközi késő modernizmus szellemében születtek. Ezek a fejlemények nem zárták ki a progresszív neoavantgárd fiatal alkotóit, akik a "tűrt-tiltott" kategóriába sorolva próbálták megvalósítani elképzeléseiket. Ezzel szemben Románia szocmodernje még szigorúbb kereteket szabott a művészi szabadságnak, ezzel is alátámasztva a két ország közötti különbségeket a művészet terén.

A román politikai élet szereplői mély bizalmatlansággal reagáltak Hruscsov beszédére, amely a sztálinista rezsimtől való eltávolodás szükségességét hangsúlyozta. Ez a potenciális politikai változás aggodalmat keltett a Román Munkáspárt (PMR) vezetői között, így Hruscsov döntéseit rendkívüli óvatossággal kezelték. A politikai döntéshozatalban, valamint az építészet terén is egyfajta tartózkodás időszaka következett be. Ezt jól tükrözi, hogy Hruscsov beszédének nyilvánosságra hozatalát jelentősen elhalasztották, annak ellenére, hogy Románia is jelen volt a moszkvai kongresszuson. Végül Gheorghe Gheorghiu-Dej három év elteltével nyilvánosan is támogatta az építészeti irányváltást, ám ennek hatásai a gyakorlatban csak fokozatosan kezdtek megnyilvánulni.

Az 1950-es évek államosításai nyomán az állami tulajdonú eszközök szinte kizárólag Bukarestre összpontosultak, és az építészek túlnyomó többsége, több mint 90%, is itt tevékenykedett. Az ezt követő években megkezdődött a decentralizációs folyamat, amelynek részeként megalakultak a Regionális Tervező Intézetek (Institute Regionale de Proiectare), majd 1960 után a megyei szintű igazgatóságok (Direcțiile de Sistematizare, Arhitectură și Proiectarea Construcțiilor) is életbe léptek. Az új politikai keretek között képzett építészek, bár ezt nem nyilvánították ki nyíltan, igyekeztek terveiket a nyugati építészeti normákhoz igazítani, amit a korlátozott hozzáférés a nyugati szakirodalomhoz is elősegített. Mindazonáltal az építészeti és urbanisztikai tevékenység a politika szoros ellenőrzése alatt zajlott, amely minden vonatkozásban irányította a projekteket, a tematikák kidolgozásától egészen a megvalósításukig.

Az 1960-as években az egyre növekvő lakásigény kielégítésének érdekében nagy lakótelepeket hoztak létre a városszéleken. A 70-es években a törvénykezési alapok megteremtése ment végbe (a városok rendezését, utakat, utcákat, ipari szférát szabályozó törvények létrehozása), a következő évtizedben pedig tovább nőtt a politikai kontroll, egészen addig, míg a projektek jóváhagyási folyamatában az államfőé lett az utolsó szó. A lakásigény növekedése ebben az időszakban sem hagyott alább, az 1950-es évek átlaga 6000 új lakás/év volt, amely az 1980-as évekre 300 ezer új lakás/év átlagra nőtt. Elkezdődött egy erős, faluról városra történő migrációs folyamat is, amely szintén új lakások létrehozását tette szükségessé.

A 60-as évek egyik kiemelkedő kezdeményezése a lakásépítés mellett új "civil központok" (centre civice) létrehozása volt, mely a 20. század eleji amerikai "City Beautiful" mozgalomból merítette inspirációját. Ezen elképzelések keretében alakult ki a "Civic Centers" fogalma is. Daniel Burnham építész volt az, aki a mozgalom elméleti alapjait lefektette, hangsúlyozva, hogy a szépség kérdését szigorú keretek között kell kezelni, valamint egyfajta reneszánsz ihletésű építészeti harmónia megteremtésére törekedni. E törekvések célja a társadalom mentális és fizikai jólétének elősegítése volt.

A szocmodern építészet Romániában hűen követte a szovjet példát, mely a közel tíz éves megszállás alatt közvetlenül fejtette ki hatását. Elkezdődött a nagy volumenű beruházások tipizálása, végbement a kézi kivitelezésről az ipari kivitelezésre való átállás, a tervekhez való szigorú hűség a kivitelezésben elengedhetetlen volt, s mindez a mennyiség elvének a minőség elvén való felülkerekedését eredményezte az építészeti programban.

Bár a kollektív lakóépületek típusa volt kitéve leginkább a formai leszűkítésnek, idővel ennek sikerült levetkőznie a ráragadt gúnyneveket (pl. gyufásdobozok / cutii de chibrituri). Az 1950-es évek legelejére jellemző földszintes sorházak vagy ikerházak után, 1953 és 1960 között megjelentek a később legelterjedtebbé vált három-négyemeletes tömbháznegyedek, majd 1960 után a hatalmas méretű tömbházak, amelyek az előbbi típusnál immár két-háromszor magasabbak voltak.

A kereskedelmi és szolgáltatási szektor fejlődése szoros összefüggésben áll a tömbházak kialakulásával, azonban a városközpontokban a kereskedelmi komplexumok és áruházak dominálták a teret, különösen a 70-es években. Az ipari építészet terén különösen figyelemre méltó, hogy a vasbeton alkalmazása forradalmi változásokat hozott a modernizmus megjelenésében. E technológia révén olyan lenyűgöző struktúrákat teremtettek, amelyek jellemzően nagy nyílásokkal büszkélkedhetnek, mint amilyenek például a sportcsarnokok, az Állami Cirkusz vagy a Nemzetgazdasági Pavilon esetében láthatók. Az oktatás szférájában az általános iskolák, szakiskolák, líceumok és felsőoktatási intézmények építkezési programjában egyaránt fontos szerepet kaptak. Az egészségügy területén a 60-as évektől kezdődően a kórházi épületek kialakítása figyelhető meg, amely párhuzamosan futott a nemzetközi orvosi standardokhoz való alkalmazkodás folyamatával. Az oktatási és egészségügyi intézmények, valamint a közlekedési és kommunikációs épületek plasztikus kidolgozása mind tanúskodik a mérsékelt modern formanyelvről, amely a korszak építészeti irányzatainak jellemzője volt. A kultúra területe viszont külön figyelmet érdemel. Kezdetben az építészetben a munkásklubok és mozik egyszerű és kissé klisészerű megjelenése dominált. Az idő előrehaladtával azonban a kultúrházak népszerűsítése vette kezdetét, és a különböző kategóriákra történő bontásuk (mint például a szakszervezetek háza, ifjúsági ház, tanulók háza, tudomány és technika háza) célja az új szocialista társadalom ideáljának erősítése volt.

A háború utáni időszak építészeti táját a szocialista realizmus dominálta, ami 1958-ig tartott, amikor is a Román Munkáspárt (PMR) plenáris ülésén megfosztották ezt az irányzatot vezető szerepétől. Ekkor kinyilvánították, hogy az anyagi tényezők immár minden más szempontot háttérbe szorítanak az építészeti projektek tervezésében, így az építészeknek kizárólag ennek az új, szocmodernnek nevezett irányzatnak a szolgálatára kellett összpontosítaniuk.