Kérdéses, hogy vajon egy hitvány ember képes-e igazán nagy művészetté válni. Művészet és emberi értékek gyakran összefonódnak, de nem mindig képeznek egyértelmű párhuzamot. Talán a művészet képes felülemelkedni a személyes hiányosságokon, és lehetőséget a


A hívő számára a szentség nem más, mint a Teremtő közvetlen megnyilvánulása, a teremtő isteni jelenlét mélyebb megértése és átélése. Ezt a különleges élményt akár egy egyszerű kődarab is kiválthatja, amely a jeruzsálemi Golgotáról származik, vagy egy rusztikus, ügyetlenül összeszerkesztett fakereszt, amelyben ott rejlik a hit ereje és a szent pillanatok varázsa.

Szeptember közepén szokás szerint az Ars Sacra fesztivál országos programjaiból válogathatunk. A szakrális művészetek hetének is nevezzük ezt a rövid időszakot, de hogyan is értsük művészet és szakralitás kapcsolatát? A szakralitás fogalma a szentséghez kapcsolódik. Minden szent és megszentelt dolog szakrálisnak tekinthető. Felekezeti hovatartozásunktól függetlenül beláthatjuk, hogy a templomok szent helyek. Így aztán hagyományosan a szakrális művészet körébe sorolunk minden olyan alkotást, tárgyat, ami a templomokat díszíti, illetve ami a szertartásokhoz kapcsolódik. Mégis gyakran találkozunk a templomokban olyan berendezési tárgyakkal, képekkel, melyeknek esztétikai kvalitásáról, művészi értékéről nem mernénk túl sok jót mondani. Bármennyire szent is a templom tere, nem biztos, hogy az a bizonyos szakralitás például a képekből is átsugárzik. Van valóban szent művészet, és van olyan világi művészet is, amely a szentség auráját sugározza. De minek is kellene sugároznia? Mitől érezhetjük azt, hogy valami szent?

A hívő ember számára a szentség a Teremtő megnyilvánulása, a teremtő istenség jelenlétének a megérzése, átélése. Ehhez elegendő lehet egy darab kő a jeruzsálemi Golgotáról, egy durván összetákolt fakereszt éppúgy, mint egy drágakövekkel kirakott szentségtartó. Egy szent szöveg részlete éppúgy, mint egy gyertyatartó. A szentség a világban meglévő "valóságtöbblet"; annak a megtapasztalása, hogy az életünk több, mint a napi rutinból ledarált hetek, hónapok, évek sora. S mivel ez a napi rutin alig érintkezik a szakralitás világával, legalább az ünnepekben kell hogy megtaláljuk azt, ami a Teremtőre irányítja figyelmünket. Erre mindnyájunknak szüksége van. Még a nem hívő emberek is különbséget tesznek a hétköznapok és az ünnepek között, esküvőre, ünnepi eseményre nem a hétköznapi ruhájukat veszik fel, egy születésnap, egy családi ünnep alkalmából a terített asztal náluk sem ugyanaz, mint az átlagos napokon. Ha nem használják is a szakralitás fogalmát, pontosan érzik azt a bizonyos "valóságtöbbletet", amelynek révén a világ ott és olyankor megváltozik: a szent hely és szent idő érzése számukra sem idegen.

A szentség ott rejlik, ahol a teremtés csodája felfedi magát, és ahol érezni lehet a Teremtő jelenlétét. E csodához a műalkotások is hozzásegítenek bennünket. Joggal állíthatjuk, hogy minden remekmű egyben szakrális tárgy is. Tapasztalataink szerint a múzeumok nem csupán kiállítóhelyek, hanem templomok, ahol a művészet magasztos szellemisége érezhető. Bár a modern muzeológia sokszor a kereskedelmi szempontok irányába mozdul el, az eredeti, szakrális jellemük nem tűnt el, és ezt a kiállított mesterművek varázsa táplálja. Van Gogh szenvedélyes ecsetvonásai, Csontváry ünnepélyes tájképei, Caravaggio és Grünewald megrendítő oltárképei mind-mind valami transzcendens minőséget közvetítenek. Ugyanezt a szentséget találjuk Weöres lírájában, Schubert melankolikus dallamaiban, valamint az irodalom, a zene, az építészet és a művészet bármely komoly alkotásában. Minden alkotónak arra kellene törekednie, hogy művei ne csupán az ő egyéniségét tükrözzék, hanem egy magasabb, szakrális valóságot közvetítsenek. De ha minden nagy mű szakrális telítettséggel bír, akkor vajon minden jelentős művészt papnak és szent embernek kellene tekintenünk? Hamarosan ennek a kérdésnek is utánajárunk: lehet-e nagy művész egy hitvány ember?

Related posts