Milyen sorsra jut egy könyv, amikor más nyelven kel életre? Az új nyelv nem csupán a szavakat változtatja meg, hanem a mű lelkét is újraértelmezi. Az eredeti szöveg mélységei és árnyalatai mellett új kulturális kontextusok, érzések és gondolatok is megjel
A magyar irodalom román olvasóhoz való eljutása fordításokon keresztül izgalmas és összetett folyamat. A fordítók nem csupán a szavakat, hanem a kultúrát, a hagyományokat és a kontextusokat is közvetítik. Azonban a magyar irodalom gazdagságának és sokszínűségének egyes aspektusai könnyen elveszhetnek vagy torzulhatnak ebben a fordítási folyamatban. Elsősorban a nyelvi sajátosságok, a szókincs és a stilisztikai elemek jelenthetnek kihívást. A magyar nyelv különleges kifejezései, szólásai és metaforái sokszor nehezen átültethetők más nyelvekre, és ezek nélkül a szövegek sokszor nem tudják visszaadni az eredeti író szándékát. Például egy szójáték vagy egy humoros megfogalmazás, amely a magyar nyelv sajátosságaiból fakad, gyakran elveszik, vagy átkonvertálásra szorul, ami megváltoztathatja a mű hangulatát. A magyar irodalom másik fontos arca a történelmi és kulturális kontextus, amely elengedhetetlen a művek teljes megértéséhez. Az írók gyakran foglalkoznak olyan témákkal, amelyek szorosan összefonódnak a magyar történelemmel, identitással és társadalmi kérdésekkel. Ezek az elemek, ha nincsenek kellően magyarázva vagy kontextualizálva, a román olvasó számára elveszhetnek, ami a művek mélységét és jelentőségét csökkentheti. Ugyanakkor a fordítások lehetőséget adnak arra, hogy a magyar irodalom egy új, más perspektívából is bemutatkozzon. A román olvasó számára felfedezhetővé válnak olyan érzések, gondolatok és tematika, amelyek talán ismeretlenek számukra. A fordítók kreativitása és érzékenysége kulcsszerepet játszik abban, hogy a magyar irodalom esszenciáját a lehető legjobban át tudják adni. Összességében elmondható, hogy a magyar irodalom román olvasónak való bemutatása izgalmas kihívás, amely számos lehetőséget és korlátot is magában foglal. A fordítások révén a magyar kultúra gazdagsága elérhetővé válik, de a nyelvi és kulturális különbségek miatt bizonyos árnyalatok és mélységek elkerülhetetlenül elvesznek vagy torzulnak.
Bármely "idegen" kultúra felfedezése elsősorban a fordítások segítségével valósulhat meg. Kivételt képeznek azok az esetek, amikor a nyelv beszélői közvetlen tapasztalatok útján, az adott idegen nyelv elsajátításával sajátítják el a kultúrát. Azok a széles körben elterjedt nyelvek, mint az angol, spanyol, francia, olasz, német és orosz, különösen előnyben vannak, hiszen ezek kultúráit a "kisebb" nyelvű közösségek tagjai is nagy valószínűséggel megtanulják. Romániában a magyar etnikai kisebbség jelenléte hozzájárul a magyar kultúra jobb megértéséhez. Számos román származik vegyes családokból, és kétnyelvű románok is élnek, akik magyarul beszélnek a különböző erdélyi közösségekben. A román kultúra gazdag hagyományokkal rendelkezik a magyar fordítások terén, hiszen a múltban olyan kiemelkedő fordítók dolgoztak, mint Octavian Goga és Eugen Jebeleanu, valamint Paul Drumaru, Gelu Păteanu és Marius Tabacu. A fiatalabb generációban pedig Kocsis Francisko, Gábos Ildikó, Mihók Tamás, Andrei Dósa és Gabriela Constantin is hozzájárultak a kulturális párbeszédhez. Ezért úgy vélem, hogy bármely szöveg fordítása lehetséges, és a megfelelő szakértelemmel magas esztétikai színvonalon valósítható meg.
A román olvasó számára a magyar irodalom felfedezése gyakran a fordítók keze által valósul meg, így a fordító szerepe rendkívül jelentős. Ők nem csupán a nyelvi akadályokat hidalják át, hanem a kultúrák közötti párbeszédet is segítik. A fordító felelőssége abban rejlik, hogy a magyar szöveg esszenciáját, hangulatát és stílusát hitelesen átadja, figyelembe véve a román olvasó ízlését és elvárásait. A "kapuőr" szerep nemcsak a szöveg kiválasztásában, hanem az interpretációban is megnyilvánul. A fordító sokszor dilemmák elé kerül: egyes művek esetében a nyelvi vagy kulturális különbségek annyira nagyok lehetnek, hogy a fordító úgy érzi, nem tudja megfelelően közvetíteni a szerző szándékait. Olyan szövegeket, amelyek túlzottan helyspecifikusak, vagy amelyek mély kulturális kontextust igényelnek, esetleg nem vállalna el, hiszen a fordítás nem csupán szavak átültetését jelenti, hanem egy egész világ átadását is. Ebből kifolyólag a fordítónak mérlegelnie kell, hogy a választott mű valóban értékes-e a román közönség számára, és hogy képes-e a mű üzenetét hűen közvetíteni. A felelősség tehát nemcsak a szöveg minőségére, hanem a kulturális hidak megteremtésére is kiterjed.
A magyar nyelv, akárcsak bármely más nyelv, rejtegethet olyan kihívásokat, amelyek miatt egy becsületes fordító kénytelen nemet mondani. Én magam is találkoztam már ilyen szituációkkal, például amikor William H. Gass vagy William S. Burroughs műveit kellett volna lefordítanom. A magyar nyelvű fordítások terén viszont soha nem mondtam vissza munkát – ám az igaz, hogy egy bizonyos életkor után már leginkább csak azokat a műveket választottam, amelyek iránt valódi érdeklődést éreztem, és azokat a szerzőket ajánlottam a kiadóknak, akikkel szívesen dolgoztam.
A közép-európai hang valóban létezik, és érdekes módon mindkét irodalmi kultúrában fellelhetőek olyan motívumok és érzelmi mélységek, amelyek összekapcsolják a román és a magyar prózát. Ezen közös vonások között említhetjük a melankóliát, a történelem súlyát és az identitáskeresés kérdését, amelyek mindkét kultúrában hangsúlyos szerepet játszanak. A román és magyar irodalom gyakran foglalkozik a múlt árnyékaival, a kollektív emlékezettel, valamint a családi kötelékek és hagyományok súlyával. Ezen tematikák a fordítás során nemcsak megkönnyítik a szövegek átültetését, hanem kihívások elé is állítják a fordítót, hiszen a kulturális kontextusok és a nyelvi árnyalatok pontos visszaadása elengedhetetlen a hiteles élmény megteremtéséhez. A közös érzelmi mintázatok, mint például a szeretet, a veszteség és a remény, szintén megjelennek mindkét irodalomban, és ezek az érzések képesek áthidalni a nyelvi különbségeket. Ugyanakkor a helyi szokások, hagyományok és a kulturális utalások, amelyek a két nyelvben különbözőképpen jelennek meg, bonyolíthatják a fordítás folyamatát, hiszen a szavak mögött rejlő jelentések és érzések gyakran eltérőek lehetnek. Összességében tehát elmondható, hogy a román és magyar próza közös érzelmi és tematikus elemei gazdagítják a fordítási folyamatot, még ha néha nehézségeket is okoznak. A közép-európai hang ezekben a művekben folyamatos párbeszédet generál, ami lehetőséget ad a kulturális hatások és tapasztalatok megosztására.
Az irodalom világában mindig is vonzott a tematikus sokszínűség, a stilisztikai gazdagság, valamint az egyes szerzők egyedi hangzása. Éppen ez a változatosság biztosítja az értékét – és mindkét irodalom esetében jelen van ez a gazdag paletta.
A fordító feladata nem csupán a szavak átültetése egy másik nyelvbe, hanem a kulturális kontextusok, értékek és hagyományok közvetítése is. Az, hogy mennyire enged teret saját értelmezésének és érzékenységének, gyakran a szöveg jellegétől és céljától függ. Míg egy irodalmi műnél a kreatív beavatkozás elengedhetetlen lehet a szöveg hangzásának és atmoszférájának megőrzéséhez, addig egy tudományos írásnál a hűség a legfőbb szempont. A határvonal a hűség és a kreatív beavatkozás között sokszor finom és szubjektív. A fordító döntései során mérlegelnie kell, hogy milyen mértékben tükrözi az eredeti szerző szándékait, és hol van szükség arra, hogy saját érzékenységét és kulturális tapasztalatait belefoglalja a fordításba. Az ideális fordítás talán egy olyan egyensúly, ahol az eredeti szöveg esszenciája megmarad, de a célközönség számára érthető és élvezhető formában jelenik meg.
Számomra a fordítás művészete a hűségben rejlik. Amikor egy eredeti szerző kreatív szelleme ragad magával, elvárom magamtól, hogy ezt a szintet elérjem, sőt, meg is haladjam. A fordító igazi kihívása nem csupán a kreatív intervenció, hanem a célnyelv mélyreható ismerete is. Ha nem használod ki a nyelv minden lehetőségét – a kifejezőkészséget, a gördülékeny megfogalmazásokat, valamint a szójátékokat, amikor azok indokoltak –, akkor könnyen a középszerűség csapdájába eshetsz.
Nemrégiben Szöllősi Mátyás fordította le a Váltóáram című könyvet, amelynek bemutatója februárban zajlott Bukarestben. Ebben a novelláskötetben a Betelgeuse csillag robbanása nem csupán egy kozmikus jelenség, hanem egy mélyebb, metaforikus jelentésréteget is magában hordoz. Fordítóként az ilyen elvont és többszintű képek átültetése egy másik nyelv kultúrájába rendkívüli kihívás. Fontos, hogy a fordító ne csak a szavakat, hanem a mögöttes érzéseket és kontextust is átadja. A kulcs a nyelvi és kulturális párhuzamok keresése, valamint a szöveg hangulatának megőrzése. Az elvont fogalmakat gyakran konkrét példákkal, analógiákkal lehet érzékeltetni, miközben figyelembe kell venni az új közönség kulturális referenciáit. Emellett a szöveg ritmusának és stílusának megtartása is elengedhetetlen, hogy a sokértelműség és a mélység ne vesszen el a fordítás során. A fordító tehát nem csupán nyelvi közvetítő, hanem egyfajta híd is, amely képes a különböző kultúrák között átjárást biztosítani, miközben megőrzi a szöveg eredeti gazdagságát.
Szöllősi teljes életműve a szupernóva robbanásának monumentális hatása alatt bontakozik ki: a kozmikus események drámai módon befolyásolják az emberi sorsokat. Az író által részletesen feltérképezett közösség tagjai szenvednek, és mindegyikük életében furcsa, nem kívánt fordulatok következnek be. Az anomáliák hatása mindent áthat, akárcsak Shakespeare Hamletjének első jelenetében, ahol "arra a csillagra, nyugat felől" történik utalás - a Tycho Brahe által 1600 körül felfedezett szupernóva, amely szokatlan fényével ragyogja be az eget, hasonlóan Betelgeuse-hoz, amely a novellák középpontjában áll. Betelgeuse nem csupán egy csillag, hanem a kötet szellemi kötelékét képező alapvető elem, amely erőteljesen jelen van, így a fordítás során is könnyen észlelhetővé válik.
A novellákban szereplő karakterek közötti kapcsolatok finoman bontakoznak ki, akárcsak a színek játéka egy festményen, ahol az egyik történet fénye a másik elbeszélés árnyékát formálja. Hogyan lehetne ezt a szerkezeti és stilisztikai átjárhatóságot kifejezni román nyelven? A szövegközi rezonanciák megmaradnak, vagy új dimenzióban nyernek értelmet a fordítás során? A válasz kulcsa abban rejlik, hogy a nyelvi árnyalatok és a kulturális kontextusok miként hatnak a karakterek közötti kölcsönhatásokra, amelyeket a fordító művészi érzéke és kreativitása formál. A szöveg transzformálódik, de a lényegi kapcsolatok, a mélyebb jelentések és az érzelmi rezonanciák gyakran megőrződnek, új színekben pompázva a román nyelv gazdagságának köszönhetően.
Bizonyos elemek visszatérnek a különböző szövegekben, és fordítóként észrevettem, hogy a narratívák között is felfedezhető egyfajta folytonosság. Remélem, a román olvasók is észre fogják venni ezt a jelenséget. Stilisztikailag figyelemre méltó, hogy a percepciók és érzékelések világához kapcsolódó kifejezések gyakori ismétlésével találkozunk. A tudat fokozatosan elmosódik, helyét olyan érzések veszik át, mint a hányinger, szédülés, bizonytalanság, izzadás és szorongás; az érzékek élesednek, és a világot az öt érzéken keresztül tapasztaljuk meg, ahol a látás egyértelműen kiemelkedik. A furcsa fiziológiai állapotok aprólékos leírása számomra azt sugallja, hogy a kötet prózái a Goncourt fivérek naturalista megközelítéséhez való visszatérés jegyében íródtak.
A nyelvi regiszter állandósága ellenére a kötet mégis lebilincselő olvasmány marad – talán éppen a rejtett, ámde hatékony elmozdulásoknak köszönhetően. Mennyire volt kihívás fenntartani ezt az egységes hangzást, miközben a feszültség ne merüljön el a román változatban?
Nagyra becsülöm, hogy Szöllősi írását olyan alaposan analizálta, észrevéve a könyv értékét adó számos irodalmi és stilisztikai jegyet. A fordítás során sajnos korlátozott az idő, így nem mindig van lehetőségünk minden egyes aspektust részletesen átgondolni. Általában csak akkor mélyedek el jobban egy "összefoglaló jelentésben", amely a fordított szerző első román nyelvű értelmezése, ha már befejeztem a fordítást. Ezek a szövegek, mint például bevezető tanulmányok, előszavak vagy utószavak, sokszor segítenek a román olvasóknak. Sajnos, amikor ezen a köteten dolgoztam, időhiányban szenvedtem, mivel más műveken is dolgoztam párhuzamosan, például Karácsonyi Zsolt és Sántha Attila írásain. Így csupán néhány első benyomást tudtam összegyűjteni: "A novellák néhány óra alatt követik nyomon a mindennapi életben felismerhető szereplők sorsát, mivel Szöllősi novelláiban a mozgás, az utazás, és a más szereplőkkel való interakció – amely párbeszédek formájában valósul meg – egyszerre játszik kulcsszerepet, mind konkrét, mind szimbolikus értelemben. A szupernóva megjelenése által kiváltott hiperszenzitivitás, a percepcióra (pontosabban az öt érzékre) való utalás, a neurovegetatív állapotok fokozódása, az amplifikált, viscerális érzelmek, és a nyomasztó légkör mind áthatják a minimális cselekményt, egy olyan írásban, amelyet neonaturalistának is nevezhetnénk, ahol a fiziológiai folyamatok, a pszichológiai állapotok és a kognitív folyamatok elválaszthatatlanul összefonódnak." Remélem, hogy sikerült megragadnom ennek a kötetnek a lényegét.
Szöllősi írásaiban gyakran a cselekmény helyett a feszültség, a hiányérzet és a rejtett árnyak adják a valódi jelentést. Vajon lehet-e úgy fordítani egy szöveget, hogy a leglényegesebb üzenete éppen a kimondatlan dolgokban rejlik?
A feszültség, a hiány és az árnyékok mind hozzájárulnak Shakespeare klasszikusának, a Hamletnek a varázsához, amelyre már korábban is utaltam. Az a személy, aki a Hamletet román nyelvre ültette át, képes lenne ugyanolyan mesteri módon lefordítani a Váltóáramot is. Így hát a válaszom: igen.
A mai fordító egyre inkább szerzőközeli pozícióba kerül - például közösségi médián keresztül, fesztiválokon, könyvbemutatókon. Mennyiben változtatta meg ez a nyilvános jelenlét az ön fordítói gyakorlatát vagy önképét?
A kérdés igaz, hogy a kortárs szerzőkkel való kapcsolatra vonatkozik, de a fordításaim listáján fontos helyet foglal el Marlowe, Shakespeare, John Webster, Esterházy, Rejtő is, akik beírták magukat a történelembe. Találkozásom néhány olyan íróval, akiket lefordítottam (David Lodge, Bogdán László, Zalán Tibor, Pál Dániel Levente, Karácsonyi Zsolt, Sántha Attila), irodalmi pályafutásom legszebb és leggyümölcsözőbb pillanatait jelentette. Az élő íróval való kommunikáció növeli a fordítás hűségét, és az írót társszerzővé teszi.
A Váltóáram fordítása során mennyire érezte magát alkotótársnak? Milyen volt az együttműködés Szöllősi Mátyással, a könyv szerzőjével?
Folytatom a korábbi választ, és szeretném őszinte véleményemet megosztani: a kilenc történet közül az első hatot teljesen egyedül írtam. A hetediknél viszont úgy éreztem, eljött az idő, hogy kapcsolatba lépjek vele, mivel egy drámai helyzet tisztázása vált szükségessé. A kérdések sokasága merült fel: ki kire vadászik a kórház falai között, mi motiválja a bosszút, hány szereplő játszik ebben a feszültséggel teli drámában, és hogyan kerültek ők oda - mindezek a szálak nagyon diszkrét, burkolt utalások formájában jelentek meg.
Akadtak olyan alkalmak is, amikor néhány szerzőtől magyarázatot kértem, és ők felfedezték, hogy az eredeti szövegben apró narratív és koherenciabeli hibák rejtőztek. Ennek következtében a fordítói beavatkozás révén a javított változat került a célnyelvű olvasók elé.
Szöllősi Mátyás munkásságában számos párhuzam fedezhető fel más, általam fordított magyar szerzőkkel, amelyek mélyebb betekintést nyújtanak a fordítói megközelítéseimbe. Például, mind Szöllősi, mind más magyar írók, mint például Krasznahorkai László vagy Tóth Krisztina, gyakran merítenek a magyar népiességből és az identitás kérdéseiből, ami erőteljes érzelmi töltettel bír. Ezek a közös vonások arra ösztönöznek, hogy a fordítás során ne csak a szavakat, hanem a mögöttes jelentéseket és kulturális kontextust is figyelembe vegyem. Szöllősi Mátyás stílusa, amely a nyelvi precizitásra és a lírai kifejezésmódra helyezi a hangsúlyt, számomra inspirálóan hatott, mivel segített abban, hogy a fordításaimban a szépirodalom esszenciáját megőrizzem. A fordítói megközelítésem tehát nem csupán technikai feladat, hanem egy kulturális híd építése is, amely lehetővé teszi, hogy a magyar irodalom gazdagságát és sokszínűségét átültethessem más nyelvekre. Az ilyen párhuzamok tudatosítása folyamatosan formálja a munkámat, és hozzájárul ahhoz, hogy a fordításaim hitelesek és élvezetesek legyenek az új közönség számára.
Bevallom, hogy a kortárs magyar irodalom területén nem vagyok éppen otthon, hiszen alapszakom az angol nyelv és irodalom, és Romániában inkább angol nyelvű szerzők, mint Marlowe, Shakespeare, Philip Roth, Anthony Burgess és John Updike műveinek fordítójaként vagyok számon tartva. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy Szöllősi Mátyás egy olyan író, akit nem lehet más magyar szerzőkhöz hasonlítani, akiket eddig olvastam. Sem Totth Benedek, aki szintén a Margó-díj birtokosa, sem Zalán Tibor nem közelít hozzá – és nem szeretnék visszautalni a klasszikusokra, mint Jókai, Mikszáth, Karinthy vagy Rejtő. A Váltóáram olvasása közben különösen az író eredeti stílusa és egyedi, megkülönböztethető hangzása ragadott meg. Ez a különleges vonzalom motivált arra, hogy vállaljam a fordítását.
