"Mintha egy varázslatos királynő jelenléte ölelne körül" – milyen érzés volt felnőni egy olyan női szupersztár árnyékában, aki megváltoztatta a zene és a szórakoztatás világát? - Könyves magazin

A magyar baronesse, akinek festményei a Poirot sorozatban és Madonna klipjeiben egyaránt feltűnnek - ő Tamara de Łempicka. Az első szupersztár festőnő életéről szóló dokumentumfilm magyarországi bemutatójára érkező dédunokáját, Marisa de Lempickát a személyes emlékei mellett a festőnő újrafelfedezéséről kérdeztük.

Tamara de Łempicka, a dédunokája szavaival élve, a legnevesebb ismeretlen festőművész, aki valójában az első női szupersztár volt. Művei, a kubizmus hatását tükröző női alakokkal, szinte bármely 1920-as, '30-as vagy '40-es években játszódó film vagy sorozat világában megjelennek. Łempicka életéről Grzegorz Musiał írt egy regényes életrajzot, amely érdemes egy pillantást vetni (olvass bele itt). A festőnő 1894-ben látta meg a napvilágot egy lengyel arisztokrata család sarjaként, de az orosz forradalom elől 1917-ben menekülniük kellett, így végül Párizsban találták meg új otthonukat.

Személyes szálak fűzik Magyarországhoz, második férjével, Raoul Kuffner báróval 1936-os házasságkötésük után részben Diószegen éltek. Innen aztán a második világháború elől menekültek Amerikába. A festőnő életéről dokumentumfilm készült, a hazai bemutatón dédunokájával, Marisa de Łempickával beszélgettünk.

Jelenleg Magyarországon csak az "Én, Tamara" című könyv érhető el. Viszont a látogatása során felmerült, hogy további művek is kiadásra kerülhetnek magyar nyelven?

Reméljük, hogy két másik könyv is megjelenhet magyarul, különösen most, hogy ilyen nagy az érdeklődés Tamara iránt. Az egyik, amiről tárgyaltunk, az a Passion by Design című életrajzi kötet, amelyet egyetlen lánya, a nagymamám, Kizette írt. Ez először 1987-ben jelent meg, 2020-ban azonban újraszerkesztettük. Az új kiadáshoz én írtam az előszót arról, hogy milyen élmény volt kislányként ellátogatni hozzá Mexikóba. Ez egy csodálatos könyv azokról a történetekről, amiket Tamara maga mesélt, nagyszerű bevezetés az életébe és a személyiségébe. A másik szóban forgó könyv egy kutatásokon alapuló életrajzi kötet Laura Claridge-től, a Tamara de Lempicka: A Life of Deco and Decadence.

Ha jól értem, lehetősége nyílt személyesen találkozni Tamara de Łempickával. Milyen benyomást tett Önre?

Ő volt az anyai dédnagymamám, élete utolsó 6-7 évét Mexikóban, Cuernavacában töltötte, az örök tavasz városában. Valószínűleg a hely és az enyhe időjárás Olaszországra emlékeztette. Egy gyönyörű villába vonult vissza, grandiózus életvitelt folytatott. Itt tarthatott személyzetet, sofőrt, szakácsot, amit Amerikában nem tehetett volna meg. Én in Buenos Airesben nőttem fel, Argentínában.

Ötéves voltam, amikor meghívott minket magához, de máig élénken emlékszem rá.

Olyan ember volt, aki maradandó benyomást keltett azokban, akik találkoztak vele.

Fantasztikus aura és vibráló energia lengte körül, pedig már a hetvenes évei közepén járt. Olyan érzés volt, mintha egy igazi uralkodóval lépnél kapcsolatba.

És ahogy öltözött! Senkit nem láttam még hasonló öltözékben! Földig érő tunika és színben harmonizáló hatalmas kalap, és természetesen a legnagyobb ékszerek, amiket valaha láttam, arany és gyémánt, tökéletes smink, francia parfüm. Szóval nem volt egy tipikus nagymama. Fantasztikus személyiség volt, és ez kislányként lenyűgözött.

Mesélt nekem az életéről?

Meghívott, hogy aludjak is nála. Két ágy volt a csodás, levendula színű hálószobában, én már lefeküdtem, ő egy kis képen dolgozott még. "Tudod, Marisa - kezdte -, amikor menekülnünk kellett Szentpétervárról, mindenünket hátrahagytuk: az otthonunkat, a barátainkat, a ruháinkat, minden tulajdonunkat. Semmink nem volt, amikor Párizsba jöttünk. Ezért úgy döntöttem, hogy festő leszek és éjjel-nappal dolgozni fogok. Portrékat fogok festeni, a legkeresettebb festő leszek, és ha eladok egy képet, veszek magamnak egy gyémánt karkötőt.

És addig nem nyugszom, amíg csuklótól könyékig nem borítják karperecek a karomat."

Ebben a néhány mondatban több lecke is rejtőzött. Meg akart tanítani arra, hogy keményen kell dolgozni azért, amit el akarunk érni. A karkötői a siker megtestesítői is voltak, de később, amikor többet tudtam a múltjáról és a történelemről, rájöttem, hogy egyfajta biztosítékok is voltak, ha ismét menekülnie kéne valami miatt. Hiszen már Oroszországból menekülve is ezt tették: bevarrták az ékszereiket a ruhájuk szegélyébe, elrejtették, amijük volt. Azt is megtanította, hogy hagyj magad után valamit. És persze, hogy ha csak lehet, fektess gyémántokba!

Valóban, ő nem volt a megszokott nagymama.

Elsősorban művész volt, és ezt mindennél fontosabbnak tartotta; azt kívánta, hogy így őrizze meg emlékét a jövő számára. Mint minden igazi művésznek, neki is gazdag és összetett érzelmi világa volt. A nők körében ebben az időszakban nem sokan választották az anyaságot, és ez a mai napig így van. Lánya, Kizette viszont kedvességgel és rajongással fordult hozzá. Idővel szinte a titkárnőjévé vált, és mindenben támogatta őt.

Kizette nagyon rendszerető volt: a festményeiről nyilvántartást vezetett, intézte a levelezését, amikkel az anyja nem szeretett foglalkozni.

Az élete végén Tamara teljes mértékben a céljainak szentelte magát. Erős akaratával mindig is kiemelkedett a környezetéből, de ha figyelembe vesszük az életét, ez nem meglepő. A forradalom és a háború viszontagságaihoz alkalmazkodva, olyan személyiséggé formálódott, aki képes volt szembenézni a legnehezebb kihívásokkal is.

Miként alakult a családi kép róla? Ő volt az, akit a fekete bárány szerepébe szorítottak?

Egyáltalán nem! Ő volt a család sziklaszilárd támasza. Anyagi támogatása révén mindenki számára biztosította a jövőt, különösen az unokák tanulmányait. Gyerekkorában Tamara, a nagyanyja, Klementyna Dekler kedvence volt, és nem véletlenül: a lány tehetsége, határozott jelleme, erős elhatározása és szókimondása mind-mind lenyűgözte őt. Neki köszönhetően Tamara felfedezte a művészettörténet világát. Az iskolapad nem volt a kedvenc helye, ezért gyakran betegnek tettetve magát, elérte, hogy nagyanyja magával vigye a szokásos, évi Monte Carlo-i útjára. Klementyna szenvedélyesen vonzódott a szerencsejátékhoz, de a művészet iránti szeretete sem volt kisebb. Olaszország legnevesebb múzeumaiba vitte el a 13 éves lányt, és ezek az élmények mély nyomot hagytak Tamara életében.

A festőnőt Magyarországhoz is szoros kötelékek fűzték. Élt is itt?

A második férje, Diószeghi Kuffner Raoul báró volt, aki előbb műgyűjtőként jelent meg Tamara életében, majd megbízta a szeretője, Nana de Herrera spanyol táncosnő portréjának elkészítésével. Ekkor szerettek egymásba. Összeházasodni csak a báró feleségének halála után, 1936-ban tudtak. A Pozsonyhoz közeli Diószegen (akkor Osztrák-Magyar Monarchia, ma Szlovákia területe - szerk.) volt kastélya, az ottani cukorgyárat vezette. A házaspár megosztotta idejét Diószeg, Párizs, Svájc és az egyéb utazások között.

A báró nagyon szerette az ételeket és Tamara megtanult elkészíteni néhány magyaros fogást, amikkel aztán nagy sikert aratott az amerikai társaságban is, miután 1939-ben áttelepültek.

Még a lapok is felfigyeltek arra, hogy Kuffner bárónő különleges magyar ínycsiklandóságokat kínál a New York-i rendezvényein.

A karrierje kezdetén Párizsban megbízások alapján dolgozott, a híres és gazdag megbízókat festette meg.

Tamara egy igazi túlélő volt, akinek a festészethez való vonzalma a nehézségekből fakadt. 1917-ben, amikor mindent hátrahagytak a menekülés során, újra kellett építeniük az életüket Párizs szívében, szinte a semmiből. Húga, aki Franciaországban folytatta építészeti tanulmányait, folyamatosan bátorította őt, hogy próbálja ki a festészet világát, hiszen mindig is tehetséggel bánt a ceruzával és a tollal.

Portréfestésre összpontosítva, hiszen ezek a művek mindig keresettek. Azonban, ahogyan azt tőle megszokhattuk, az ő célja nem csupán a részvétel volt, hanem a kiemelkedés. A legkeresettebb művészként kívánt szerepelni, nem csupán Párizsban, hanem globálisan. Ráadásul azt is elhatározta, hogy portréit drágábban értékesíti, mint bárki más - és ezt a célt végül elérte.

Arisztokraták és előkelőségek adták megbízásait, ám emellett olyan egyéneket is megörökített, akiket – ahogy ő mondta – mélyen megérintettek, és akikre jelentős hatással volt.

A kubizmushoz hasonló stílusával együtt az is megkülönböztette munkáit, hogy elsősorban női alakokat ábrázolt, akiket határozottan és függetlenül jelenített meg.

Már saját korában is elismert és jómódú gyűjtők voltak, és ez a tendencia a mai napig megmaradt. Kik is azok, akikről beszélhetünk?

Természetesen Madonna, akinek, ahogy a dokumentumfilmben is látni, a videóklippjeiben is megjelentek Tamara festményei, de Barbara Streisand, Jack Nicholson és Tim Rice, Andrew Lloyd Webber dalszövegírója is birtokol párat.

Mit gondol, miért fedezték fel újra az utóbbi években?

Szerintem épp ez a megfelelő pillanat Tamarának. Valóban megelőzte a korát például azzal, hogy milyen tudatosan használta a médiát és formálta a magáról kialakult képet, mert megértette, hogy ez mind segíthet a képei eladásában. Nem volt például menedzsere, maga alkudta ki a festményeiért járó tiszteletdíjat.

Nem csupán tehetséges művész volt, hanem egyben kiemelkedő üzletasszony is.

Valójában ez már a harmadik reneszánsza: az 1970-es és 1980-as években is egy rövid időre népszerűvé váltak a képei. Bízom benne, hogy ezúttal a siker tartós lesz, és végre helyet kap a művészeti kánonban. Az újrafelfedezésében a mi munkánk is kulcsszerepet játszik: a családom és én ápoljuk az örökségét, minden festményének jogait mi kezeljük. Kiállításokat szervezünk, könyveket jelentetünk meg, és folyamatosan keresünk új együttműködési lehetőségeket.

Jelen pillanatban egy Tamara életén alapuló, kilencrészes fikciós sorozaton dolgozunk Sylwia Wilkos lengyel producerrel.

Életéről már musical is készült, amelyet tavaly mutattak be a Broadway színpadán. Az elmúlt két évtizedben 20 különböző kiállítást rendeztünk a műveiből világszerte, és jelenleg egy immerszív utazókiállítás is készül. Érdekes megfigyelni, hogy az utóbbi években egyre növekvő érdeklődés mutatkozik a női művészek iránt.

A bemutatón elhangzott, hogy a dokumentumfilm készítése során számos új információra bukkantak. Milyen újdonságok kerültek napvilágra?

Tamarának és testvéreinek keresztlevelei előkerültek, s ebből kiderült, hogy Tamar valójában 1894-ben látta meg a napvilágot, ellentétben azzal, amit egész életében hangoztatott, miszerint 1898-ban vagy 1899-ben született. A kérdés azonban továbbra is nyitva áll: Moszkvában vagy Varsóban jött a világra? Annyi azonban biztos, hogy szülei lengyel származásúak voltak, és mindkét ágon zsidó gyökerekkel rendelkeztek. Így tehát 1980-ban, 86 éves korában távozott az élők sorából.

Mindig is rejtély övezte az életét, amikor szóba került a múltja: sosem osztotta meg, hol és mikor látta meg a napvilágot, és sosem tisztázta, hogy zsidó származású-e vagy sem. Ugyanígy homályban hagyta, hogy orosz vagy lengyel gyökerei vannak-e, és azt sem mondta el, hogy a nőket vagy a férfiakat kedveli inkább. Ezek a titkok nála nem a hazugság jelei voltak, hanem inkább óvatosság, hiszen élete során többször is megtapasztalta, hogy a nyílt válaszokból komoly problémák adódhatnak.