Parajd tele van élettel, és vágyik arra, hogy továbbra is élvezhesse minden pillanatát.

Miután a víz néhány hete átvette a hatalmat a parajdi sóbánya felett, a Sóvidék szívében megállt az élet. A természeti katasztrófa nyomán kialakult vészhelyzet fejleményeiről és az országos hatóságok reakcióiról folyamatosan beszámoltunk olvasóinknak, most viszont szeretnénk teret adni a helyi hangoknak, amelyek ritkán jutnak el a nyilvánossághoz, csupán foszlányok formájában.

Június 10-én, kedden reggel 10 óra tájban érkeztünk a településre, és az első állomásunk a polgármesteri hivatal volt. Nyágrus László községvezető éppen egy fontos megbeszélésre készült, amelyen hazai és külföldi szakértők, valamint kormányzati képviselők vettek részt. A résztvevők között volt Bogdan-Gruia Ivan gazdasági miniszter, Mircea Fechet, a környezetvédelmi tárca vezetője, és Raed Arafat, a belügyminisztérium katasztrófavédelmi főosztályának vezetője. Bár a találkozójuk sürgős volt, néhány percet mégis ránk szántak, ami lehetőséget adott arra, hogy betekintést nyerjünk a folyamatban lévő munkába.

A mai megbeszélés középpontjában a turisztikai egységeknek nyújtott támogatásokkal kapcsolatos gyakorlati kérdések állnak. Részletesen áttekintjük, milyen dokumentációra van szükség a juttatások igényléséhez. Fontos megemlíteni, hogy más vállalkozások képviselői is kifejezték aggodalmukat a kialakult helyzet kapcsán, ami teljesen érthető. Egy nyolcfős szakértői bizottság, amely az EU különböző országainak, köztük Magyarországnak, Hollandiának, Németországnak és Spanyolországnak a tagjait is magában foglalja, a jelenlegi helyzet által kiváltott kilakoltatásokkal kapcsolatban von le következtetéseket. Ezen kívül elkezdődtek a tárgyalások egy új sós tó létrehozásáról is. Az önkormányzatunk már azonosította a megfelelő területet, de a finanszírozás kérdése még nyitott. Az egyik leglényegesebb téma, hogy mi történik a sós vízzel. A célunk, hogy olyan megoldások szülessenek, amelyek előrébb viszik a projektet – emelte ki a polgármester. Hozzátette, hogy szerencsére a régi bánya mennyezete még mindig stabil. Közel tíz nap telt el azóta, hogy tizenöt családot kellett kilakoltatnunk a környékről. Ebből a 45 ingatlanból csak ennyiben működtek háztartások, a többi hétvégi ház. Úgy tűnik, hogy az evakuálásra vonatkozó határozat a jövőben nem fog megváltozni, hiszen Arafat államtitkár úr is hangsúlyozta, hogy a legfontosabb szempont az emberek biztonsága.

Simófi Ferenc alpolgármesterrel a rendőrautókkal biztosított, lezárt terület közelében találkoztunk, ahol a kilakoltatottak számára adományosztást szerveztek délelőtt 11 órára. Az alpolgármester elmondta, hogy összesen 48 személy neve szerepel a Kaufland Románia és a Șansa Ta (A Te Esélyed) Egyesület által biztosított ivóvíz, tartós élelmiszerek és tisztálkodási szerek csomagjainak címzettjei között. Ezek az emberek biztonsági okokból kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat, és naponta legfeljebb húsz percre térhetnek vissza, hatósági engedéllyel, hogy elhozzák a legszükségesebbeket vagy ellássák háziállataikat. A parajdi evakuáltak többsége rokonoknál talált menedéket, míg néhányan önkormányzati épületekben keresnek biztonságot.

Mivel a segélyt szállító autóra közel egy órát várni kellett, bőven volt lehetőségünk szót váltani a jelenleg otthontalanná vált lakossággal. Voltak, akik első perctől nyíltan beszéltek a rájuk szakadt nehézségekről, mások egy darabig tartózkodónak mutatkoztak, de végül név nélkül ők is vállalták a véleménynyilvánítást.

P. Polina, egy ötvenéves, kétunokás, magyarul beszélő asszony méltatlankodva mesélte, hogy pünkösdvasárnap múlt egy hete, hogy az apjához kellett költözzön a lányával és annak 4 és 12 éves gyermekével.

- Csak "buletinnel" mehetünk haza öt-tíz percre átöltözni. Folyamatosan ellenőriznek minket - mesélte Polina.

- Mint a vámnál - tette hozzá az egyik szomszédasszony, mintha csak a legfontosabb részletet emelné ki a beszélgetésből.

- Eredetileg csak két napról volt szó, most azt mondták, még harminc napig így kell élnünk - vette át újra a szót a fiatal nagymama, majd azt is hozzátette, hogy a bánya bezárása a családja megélhetését is érinti, ilyenkor ugyanis gombát, málnát, epret, áfonyát szoktak árulni a turistáknak, most azonban nincs kinek.

Az 57 esztendős Dávid Márton a veszélyeztetett övezet harmadik házában töltötte mindennapjait. Az önkormányzat által biztosított ingatlanban élt, ahonnan elmondása szerint mindössze hat kilométer választotta el a korábbi otthonától.

- Itt az igazolványom - mutatta be a beszélgetés kezdetén, hogy bizonyítsa, ami elmond, az nem csupán üres szó. - Tavaly augusztusban távozott az életemből a feleségem. Három fiam van, de csak az egyikük él a faluban, velem egy közös udvaron. Jelenleg napszámból tengődöm, de mostanában bevétel nélkül maradtam. Ki fog nekem segíteni? Nem kérek sokat, csak annyit, hogy legyen miből megélnem. Naponta biciklivel járok haza - sorolta a rendszertelenül előtörő gondolatait a vékony, napégett bőrű férfi.

A sorban állók között, az alpolgármester támogatásával, rábukkantunk egy bányászra, aki határozottan kijelentette, hogy nem kíván nyilatkozni, és teljesen biztos abban, hogy munkatársai is hasonlóképpen fognak eljárni. Később többen is arra hivatkoztak, hogy a sóbánya dolgozói valószínűleg utasítást kaptak a hallgatásra.

A korábbi beszélgetőtársaktól távol, egy csoport asszony állt, akik fokozatosan megnyíltak előttem. Talán azért, mert nem firtattam senki nevét, így egyfajta bizalom szövődött köztünk. Hangoztatták, hogy a kilakoltatás számukra csupán fölösleges cirkusz, és biztosak abban, hogy nincs miért aggódniuk.

- Mindenkinek van lehetősége elmenekülni, ha muszáj, de soha nem fog "kiszökni" a víz a bányából - jegyezte meg egy nyugdíjas asszony, aki a fia üres garzonjában húzta meg magát. - A férjem a garázsunkba költözött be, az ugyanis már nem tartozik az úgynevezett veszélyzónához. Kész tragikomédia ez az egész. A fiamnál nincs mosógép, de még evőeszközök és tányérok sincsenek. Eredetileg arról volt szó, hogy napközben itthon maradhatunk, csak éjszakára kell elmennünk, de nem így lett. Hogy mondjam meg a csirkéimnek, hogy "na, itt vagyok, húsz perc és szerusztok"?

- Rosszabb ez, mint a Covid - kapcsolódott be a beszélgetésbe egy kétgyermekes édesanya, aki az anyósáéknál talált menedéket 7 és 10 éves gyermekével. - Kicsitől nagyig mindenkit megvisel ez a helyzet, de leginkább a gyerekek kívánkoznak haza. A játékaik mind ott maradtak a házunkban, csak az iskolatáskájukat, a füzetjeiket és egy labdát hoztunk magunkkal - panaszolta. Egy nála valamivel idősebbnek tűnő nő megjegyezte, hogy a családja számára a kilakoltatás a megélhetést is veszélyezteti, ugyanis otthon végzett esztergályosmunkával keresik a kenyerüket a férjével.

- Nos, én most elhatároztam, hogy távozom - mondta a nyugdíjas hölgy, miközben magában döntött -, a fiam majd átvállalja a csomag felvételét. A parajdi víz egyébként továbbra is fogyasztható, de ha már hoznak nekünk ajándékba, örömmel elfogadjuk.

- Csak annyit szeretnénk, hogy haza térhessünk - válaszolták többen a jelenlévők közül.

Végül megérkezett a segítő jármű az utcára. A Kaufland Románia bukaresti képviselője, Katharina Scheidereiter, valamint a Șansa Ta Egyesület képviselője, Ciobotaru Gabriel tájékoztatása szerint 21 tonna vizet és egy tonna tartós élelmiszert, továbbá tisztálkodási szereket tartalmazó segélycsomag érkezett a kilakoltatott parajdiak számára. A legfrissebb sajtóinformációk alapján ők még hónapokig kénytelenek ingázni az otthonaik és a kényszerlakhelyük között.

A veszélyzónához mindössze néhány lépésnyire elhelyezkedő panzió tulajdonosa, Munteanu Sándor, feszülten figyelte a csomagosztás folyamatát. Mikor felfedezte, hogy mi a média képviseletében vagyunk jelen, nem bírta visszafojtani az érzéseit, és hangot adott a gondolatainak:

Néhány tévéadó meglehetősen hatékonyan végezte el a dolgát. Amint közzétették a hírt, hogy "behorpadt az egész Parajd", a vendégkör fele azonnal lemondta foglalását. Főként táborozó gyerekcsoportokat szoktam fogadni, és most is érkezik egy kolozsvári csapat, de a 110 gyermekből sajnos 55-öt a szülők nem engedtek el a rémhírek következtében. Bár a látogatók 80%-a a bányát kereste fel, 20%-uk más látnivalók miatt érkezett, és őket nem lett volna szabad elriasztani.

Káli Károly is hasonlóan gondolkodik, aki családjával együtt a kereskedelemből keresi a kenyerét. Jelenleg egy saját, valamint két bérelt üzlethelyiségben működik, ahol különféle sótermékeket és kisebb ajándéktárgyakat kínál vásárlóinak.

- Minket egészen padlóra tett ez a helyzet. Öten vagyunk testvérek, és mindannyian ehhez a vállalkozáshoz tartozunk, ugyanakkor öt alkalmazottunk is van, akiket most munkanélküli-segélyre kellett küldenünk, tehát tíz család megélhetése vált bizonytalanná. Amikor a turistaszezon miatt májusban leáll a termelés a sóbányában, szoktunk vásárolni a sóból. Idén sokkal többet vettünk, mert tudtuk, hogy baj lesz, voltak erre utaló előjelek, főleg a gyakori szivárgások. A viszonteladóinkat most nem szolgáltuk ki, és igyekszünk úgy beosztani a készletet, hogy elég legyen, amíg valami másba nem tudunk kezdeni. Kizárt, hogy a meglévő üzleteinket mind fenn tudjuk tartani, a bérek ugyanis magasak. A különböző platformokon keringő álhírek nagyon rosszat tettek a településnek. Egy étterem-tulajdonos barátomnak például száz személy számára volt egy ötnapos foglalása, amit aztán lemondtak a mendemondák miatt. Egy ekkora társaság ellátása pár hónapos túlélést jelentett volna neki - mondta Káli Károly, akitől azt is megkérdeztük, mennyire volt kereslet a termékei iránt a csíksomlyói búcsú napján.

- A bánya helyzetét elemző szakértők lezárták az utcát, autóval nem lehetett bejönni. Hála istennek, azért akadtak vásárlók, de közel sem annyian, mint a korábbi években. A pünkösd kereslet szempontjából máskor olyan erős, hogy a bevételből jól fel tudjuk tölteni az árukészletet, és azzal indulunk neki a szezonnak, ami az érettségi időszaktól az iskolakezdésig szokott tartani. Mindenesetre nem gondolunk arra, hogy mit vesztettünk, mert akkor megkattannánk, csak azt nézzük, mi maradt meg. Ha beindulna a strand, az számunkra is megoldást jelentene. A legfontosabb azonban az, hogy jöjjenek errefele az emberek, ha csak átutazóban is, de álljanak meg Parajdon, vegyenek sót, kürtőskalácsot.

Horváth Rozália, a református templomhoz közel eső Horváth panzió tulajdonosa azok közé a parajdiak közé tartozik, akik sok évtizeddel korábban az elsők között fogadtak turistákat a településen.

- Jelenleg sajnos minden vendég lemondta a foglalását - osztotta meg aggodalmát a panziós, akinek meleg, otthonos légköre azonnal megnyugtatja a látogatókat. - Eredetileg július második felére szép számú vendégsereget vártunk, augusztusban pedig teljes teltházra számítottunk, de most mindenki kezelésre szeretett volna jönni. Parajd infrastruktúrája sajnos nem kielégítően kiépített, így a jövőre nézve nem látok sok biztató lehetőséget. Ha sikerülne megvalósítani néhány turisztikai fejlesztést, például egy kalandpark létrehozását vagy a Rapsóné várának felújítását, talán lenne esély a fejlődésre. Azonban a legfontosabb kincsünk továbbra is a sóbánya, és reméljük, hogy ezt az értéket meg tudjuk őrizni. Ez az örökség az ősapáinktól származik, nem engedhetjük, hogy elveszítsük. Úgy vélem, a modern technológia segítségével van lehetőség a megmentésére, ezért a befolyt bevételeket ennek a céljának a szolgálatába kellene állítani. Sokan gyógyultak meg itt, és ezt nem szabad elfelejteni. Van egy visszatérő vendégem, aki könnyek között hívott fel, mert még legalább két-három évig el szeretné hozni a gyermekeit a bányába.

Horváth Rozáliától értesültünk arról, hogy a csíksomlyói búcsú idején három-négy szobát tudott kiadni magyarországi vendégeknek, akik segítő szándékkal érkeztek Parajdra. Nagyra értékeli az ilyen segítséget, de határozottan hiszi, hogy a helyi közösségnek saját erejéből kell megoldania a kialakult helyzetet. Rozália kilencvenéves édesapja, Kovács Árpád, aki harminc éven keresztül dolgozott a sóbányában, és a falu legidősebb nyugalmazott bányásza, gyakran hangoztatja: „Még mindig van ott só, nem minden veszve.”