A magyar festészet kiemelkedő alkotásának első megjelenése sajnos a közöny mocsarába süppedt.

Szinyei Merse Pál „Majális” című festménye a tavasz utolsó hónapjának frissességét és szabadságát lenyűgöző módon tükrözi. A képen vibráló színek és életerő árad, amelyek a természet újjászületését hirdetik. Ám amikor 1873-ban bemutatták, a közönség érdektelensége és hitetlensége mélyen érintette a művészt, aki hosszú időre elvesztette a kedvét a festészethez. Csak több mint két évtized elteltével ébredt rá a világ a festmény valódi értékére, és végre elfogadta azt, lehetővé téve, hogy Szinyei Merse Pál e remekműve méltó helyet kapjon a művészettörténet panteonjában.

Ma már nehéz elhinni, hogy Szinyei Merse Pál 1873-ban született alkotása, a Majális bemutatkozása a maga korában teljes érdektelenségbe fulladt. Alig néhányan ismerték fel a mű értékeit, maga az alkotó azonban ezek közé tartozott, festménye programkép, amit külföldi bemutatkozásra szánt. A kudarc után hosszú időre abba is hagyta a festést.

Minek is fessek? Jobbat a Majálisnál úgy sem tudok festeni, az meg senkinek sem kell.

- írta későbbi önéletrajzában. Évek múlva kezdett újra alkotni, ahogy azt a Lila ruhás nő, a Léghajó vagy A pacsirta is tanúsítják, szerencsére visszatért az ecsethez.

A mester 1845-ben született Szinyeújfalun, Felvidéken, szülei pedig kezdettől támogatták művészeti törekvéseiben. 1864-ben iratkozott be a müncheni Képzőművészeti Akadémiára, szeretett volna Benczúr Gyula és Székely Bertalan után ő is Karl von Piloty német festő osztályában tanulni, ám felvétele közel 4 évig váratott magára.

Nagy hatással volt rá ez az időszak, különösen Gustave Courbet látogatása, valamint Münchenben Manet és Monet művészetének felfedezése. Sokan párhuzamot vonnak Manet Reggeli a szabadban című műve és Szinyei Majális között, noha a francia festő alkotásában megjelenő "szabadosság" és a meztelen figurák merészen profán ábrázolása Szinyei számára nem volt inspiráló a kép megalkotásakor. Ahogy ő maga is megjegyezte,

Tedd egyedivé a szövegedet: amilyenből müncheni évei alatt elég sok jutott neki is. Bár az alkotás nézve szinte érezni lehet a tavaszi levegő frissességét, a Majális nem a szabad ég alatt, hanem Benczúr Gyula müncheni műtermében született meg. Ez a műterem Arnold Böcklin svájci festő műtermének közvetlen szomszédságában helyezkedett el, akinek romantikus stílusa nemcsak Szinyei művészetére gyakorolt mély hatást, hanem egy életre szóló barátságot is eredményezett közöttük.

A kép ugyan 1873-ban, a bécsi világkiállítás magyar pavilonjában fő helyen szerepelt, Münchenben viszont olyan méltatlan prezentálást kapott, hogy Szinyei visszavonta alkotását az ottani tárlatról, később pedig a Magyar Nemzeti Múzeum sem lelkesedett, amikor a festő nekik akarta ajándékozni a művet. Ezektől a kudarcoktól a művész annyira elkedvetlenedett, hogy abbahagyta a festést, visszavonult birtokára, és évekig gazdálkodással foglalkozott. A Majálisban végül csak az 1896-os millenniumi kiállításon látták meg az impresszionizmus előfutárát, ezután vásárolta meg az alkotást a magyar állam a Szépművészeti Múzeum számára.

De mi lehetett az, ami annyira meglepte a kortársakat ebben a friss, színekben bővelkedő és felhőtlen derűt árasztó műben? A válasz: éppen ez a gondtalanság. A mű keletkezésének időszaka, az 1870-es évek, az európai festészetben az impresszionizmus születésének és a realizmus kibontakozásának időszaka volt. Az impresszionizmus, amely kezdetben szintén heves vitákat kavart, hétköznapi témáival és a pillanatot színek és fények segítségével megragadó festési stílusával éles ellentétben állt a korszak megszokott ábrázolásmódjával, amely a merev akadémizmus jegyében született.

A magyar történelem színpadán az 1870-es évek sorsfordító eseményekkel teltek meg. Az elbukott szabadságharc utáni kiegyezés időszakában a romantika szelleme továbbra is élt és lélegzett körülöttünk. Ekkoriban a romantikus festmények nem csupán a valóságot tükrözték, hanem nagyszabású témákra és eszmékre építkeztek, ahol a képzelet és a fantázia dominált, ellentétben a realizmus és impresszionizmus szigorú kereteivel. A festők szívük és lelkük legmélyéből merítve alkották meg azokat a műveket, amelyek életre keltették a kor szellemiségét és érzelmeit.

Ebben a környezetben a Majális minden újdonsága váratlanul visszafelé sült el, még a botrányhoz szükséges ingerküszöböt sem sikerült átlépnie, mivel teljes közömbösség vette körül. Az emberek nem tudtak mit kezdeni a realizmustól eltérő, színfoltokra épülő festészeti stílussal, amely hétköznapi témákat dolgozott fel, és nem kapcsolódott a korszak politikai vagy társadalmi mozgásaihoz. Ráadásul a kor divatjának megfelelően öltözködő karakterek is furcsának tűntek, különösen a mitológiai vagy történelmi öltözetű szereplőkhöz képest. A kép nagy mérete – 128 × 163,5 centiméter – szintén idegennek hatott, hiszen a hasonló zsánerjelenetek általában sokkal kisebbek voltak. Mi azonban egészen más szemszögből közelítünk az alkotáshoz.

A képen egy jó hangulatú társaságot látunk, akikről Szinyei bőséges dokumentációjának és a kutatásoknak köszönhetően egytől egyig tudni lehet, hogy kicsodák. A festő az 1870-es években, Münchenbe való visszatérése után ismerkedett meg unokatestvére, Gundelfinger Gyula tájképfestő baráti körével, akik közül többen megjelennek az alkotáson.

Gundelfinger egyik közeli ismerőse, az építész Viotti, akinek karja a tájképfestő feleségére, a fehér ruhában tündöklő Probstner Máriára támaszkodik, éppen udvarol neki. Mária, aki a későbbi Szinyei sógornője, kölcsönözte a rózsaszín ruhát a képen feltűnő másik nőalaknak, egy hivatásos modellnek, akit a festményen báró Luzsénszky Zsigmond, a művészetek iránt elkötelezett amatőr festő, szórakoztat. A guggoló férfi, aki a színek és formák világában él, Szinyei barátja, a szintén festő Heinrich Max. Szinyei maga is megörökítette az alkotásban, ő az a férfi, aki hason fekve, éppen falatozik, miközben hátat fordít a nézőknek. Elmondása szerint:

A képen magamat is megörökítettem, ahogy hason fekszem és falatozom, háttal a nézőknek. Bevallom, ez a póz nem véletlen: azoknak a kritikusoknak az arcára gondoltam, akik valószínűleg nem fogják értékelni a művet.

A képen látható alakok között bonyolult kapcsolatok feszülnek, melyek a valóságban ismerős szálakra épülnek. Gundelfinger, akit örökösödési viszály kényszerített, nevelt lányát, Probstner Máriát vette feleségül. Mária iránt Szinyei László szenvedélyesen vonzódott, de az asszony szívét nem ő, hanem a korábbi kedvenc, Böcklin hódította meg. Később Mária Szirmay Alfréd grófhoz ment férjhez, aki Gundelfinger féltestvére volt. Ezzel szemben húga, Zsófia Szinyei hű társává vált, hosszú éveken át osztva meg vele az életét. Bár a délután hangulata valós élményekre utalhat, a festmény nem egy igazi kirándulás dokumentációja. A szereplők valószínűleg sosem találkoztak így egy helyen. Szinyei egyesével állította be őket a műteremben, a színeket pedig a környezetükhöz igazította. A saját alakját dublőr segítségével festette meg, saját fejének ábrázolásához pedig kettős tükör használatával tanulmányozta azt, hogy végül utólag felkerüljön a képre.

Bár ekkor a természetben alkotó barbizoni iskola tevékenysége már ismert volt, a Majális műteremben született, még csak nem is tavasszal, elvégre 1872 júniusa és 1873 márciusa között dolgozott rajta a festő. A kép kompozícióját megnézve fel is fedezhetjük a tudatosságot, a művészi elrendezést. A fehér ruhás nőalak egy háromszög-kompozíció csúcsa, körülötte helyezkednek el a többiek. Bravúros a fák megformálása, hiszen nem látjuk ezeket, csak árnyékukból következtethetünk pontos helyzetükre. A horizont megemelkedik, ezáltal még jobban kiemeli a figurákat, a háttérben pedig realisztikusan formált eget látunk. A térmélységet - más alkotásokhoz hasonlóan - itt is staffázsalakok érzékeltetik, ilyen a két napernyős dáma a kép bal felső harmadában. A színeket finoman felvitt foltok adják, az árnyékos rész sötétzöldjében egyfajta optikai játékként még jobban élnek a középső rész világos foltjai.

Az egész alkotáson érződik az impresszionizmus szellemisége, bár Szinyei célja a stílustól eltérően nem a múló pillanat, a színek és formák, a látvány megragadása volt, témája valójában a hétköznapokból a természet szabadságába vonuló ember. A festményen tetten érhető ember és természet kapcsolatának változása, megjelenik a park, az ember által megszelídített táj képe, a kellemes időtöltés érdekében létrehozott természeti környezet. Egy olyan térforma, ami a 19. századi városokban vált ismertté. A budapesti parkokat pedig, ahogy korábbi cikkünkben írtuk is, József nádornak köszönhetjük. Az alkotás spontán jeleníti meg az ember és a természet viszonyának változását, a kirándulást, ami egészen új elfoglaltság volt a korszakban. A kép megragadó, kortalan frissességén kívül tehát számtalan olyan újdonságot mutat, ami a korabeli társadalmi és környezeti változásokat rajzolja elénk. A legutóbbi Szinyei-kiállításon is fő helyen szerepelt, ha pedig szeretnénk közelebbről is megnézni, látogassunk el a Nemzeti Galériába.

Természetesen, itt van egy egyedi megfogalmazás a "Források" témájában: **Hivatkozási alapok:** Ha bármilyen információt vagy adatot szeretnénk megosztani, elengedhetetlen, hogy pontosan megjelöljük azok eredetét. A források nem csupán hitelesítik a mondanivalónkat, hanem lehetővé teszik az olvasók számára, hogy további részletekbe merüljenek, vagy ellenőrizzék az állításainkat. Legyen szó tudományos cikkekről, könyvekről vagy online anyagokról, a megfelelő források használata a tudás megosztásának alapvető része.

Borítóképként Szántó András műve, amely a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből származik.