"És ekkor elmerengtem azon, hogy milyen módon távozom majd az életből, ha itt már nem tudok előre lépni."

Szerdán a Corvin Moziban premier előtt mutatták be Szőnyi Ferenc ultratriatlon-világbajnok legújabb, lenyűgöző teljesítményéről készült dokumentumfilmet. A film a 12 500 kilométeres TransCanada Ultra kerékpáros verseny izgalmait, szépségeit és a főszereplő emberfeletti erőfeszítéseit tárja a nézők elé. A nézők érzelmi utazásra indulnak, miközben együtt élhetik át a szenvedést, a fázást és a szorongást a főhőssel, aki előtt mindössze hárman teljesítették ezt a monumentális távot. Szőnyi Ferenc azonban 45 nap alatt célba érkezett, és ezzel hat nappal megjavította a korábbi rekordot. Annyira magabiztos volt a sikerében, hogy a hazafelé tartó repülőjegyét már előre megváltotta…
Álmodjatok bátran, merjetek a határokon túlra lépni, és nagy álmokat szőni. Higgyetek abban, hogy képesek vagytok valóra váltani minden elképzeléseteket!
Ezzel az üzenettel zárta az elképesztő kalandját feldolgozó film vetítését követő beszélgetést Szőnyi Ferenc, aki nyáron olyan tettet hajtott végre, amire a világon csak hárman voltak képesek, és az eddigi rekordot gyakorlatilag megsemmisítve mondhatja el magáról, hogy nála gyorsabban senki sem teljesítette még a TransCanada Ultra-kerékpáros versenyt.
Az aktív sportolás világába 43 évesen belépő, ma már 61 éves Racemachine (Versenygép) a versenyt bemutató film elején megosztja, hogy kezdetben csupán arra volt kíváncsi, hány oszlopig tud eljutni egyetlen lendülettel, és hogy másnap képes-e túlszárnyalni ezt a teljesítményt. Ez az ártatlan kíváncsiság mára lenyűgöző eredményekhez vezetett, hiszen ultraversenyeken kiemelkedő sikereket ért el, nemcsak futásban, hanem kerékpározásban is, amely iránt különösen szenvedélyesen viszonyul.
A kanadai "őrületre" egy évvel ezelőtt lelkesedett rá, és széles mosollyal az arcán osztotta meg feleségével, aki mindig mellette állt a versenyeken, hogy felfedezte következő álmát. Ezúttal azonban a szabályok miatt nem tudja magával vinni párját, ami egy új kihívás elé állítja őt.
A 70 óra nyersanyagból készült dokumentumfilm lenyűgöző módon sűríti össze a látványt és az élményeket, legyen szó a Yukon varázslatos tájairól vagy a Niagara-vízesés impozáns látványáról. Ugyanakkor a film kíméletlen súllyal nehezedik a mellkasunkra, miközben átéljük azokat a feszítő feszültségeket, amelyeket a valódi túlélésért folytatott harc hoz magával. Az elképesztő megpróbáltatások és életveszélyes szituációk mind-mind arra emlékeztetnek, hogy a természet ereje és az emberi kitartás határvonalán egyensúlyozunk.
Ez valóban a túlélés harcáról szól. Az ember egyedül a természet ölelésében, először a vadon kíméletlen kihívásaival szembesül, majd a civilizáció által teremtett problémák tengerében találja magát (gondoljunk csak azokra a hatalmas, 80 tonnás gépek száguldására, amelyek alig 10 centire szelik át az utunkat). Együtt áztunk, fáztunk és küzdöttünk a főszereplővel, aki az "alig" 89 ezer méter emelkedővel ("csak" tízszerese a Mount Everestnek...) tarkított, 12 500 kilométeres (a Föld kerületének közel harmada) útra vállalkozott, mindezt pedig teljesen egyedül, külső segítség nélkül.
Sárospataki Albert filmje nem próbálja túlromantizálni a történetet (bár a Kanada számos pontján gyakorlatilag a semmiből felbukkanó magyar zászlót lobogtató emberek önkéntelenül is mosolyt csalnak az arcokra), sokszor drámaian realisztikus hatással bír, és nehéz nem elszoruló szívvel nézni azokat a jeleneteket, amikor az emberi teljesítőképesség határán lévő sportikon a nehézségekkel dacol, elütve egy-két olyan káromkodást, amitől az egész moziterem egyszerre tör ki nevetésben.
Még mielőtt megkérdezhetné az ember, hogy hol helyezkedik el ez a kihívás a korábbiakhoz képest, Szőnyi Ferenc a műsort követő kerekasztal-beszélgetésen gyorsan perspektívába helyezi nekünk a dolgokat, amikor a 30 nap alatt teljesített 30 Ironman-versenyről azt mondja, hogy ez semmi volt a mostanihoz képest.
E kijelentés alaposabb megértésére most egy kis időt szentelünk, kedves olvasóink, hogy mindannyian elmélyülhessünk benne.
Tehát az illető felkel, és nekilát az úszásnak, amely 3,8 kilométert jelent. Érdemes megjegyezni, hogy Szőnyi nem annyira kedveli ezt a részt, hiszen az első triatlonversenyére úgy nevezett be, hogy alig tudott úszni. Ennek ellenére a viadalon az utolsóként érkezett az úszás végére, hogy aztán a kerékpározás során győzelmet arasson. Ezután 180 kilométert teker, majd következik a futás, ami 42 195 métert jelent. Miután a fél napját teljesítményével tölti, pihen egy kicsit, majd lefekszik aludni. Másnap reggel újra felkel, és megismétli ugyanazt a rutint. Az egész folyamat végül 30-szor zajlik le, megszakítás nélkül.
És ez csupán egy apró bemelegítés...
Egy ilyen túlélőviadal napjai tele vannak izgalmas kihívásokkal, de a nehézségek között mindig akadnak olyan igazán emlékezetes pillanatok is, amelyekről a vetítés után különösen sokat kérdeztek főhősünktől.
"Egyik nap végig áztam esőben, hidegben, extrém körülmények között tekertem. Tudni kell, hogy egy előre kijelölt útvonalon kellett haladni, azt kellett követni következetesen, amit mutatott az eszköz, aminek ugyancsak okozott gondot a heves csapadék, sokszor elveszítettem a jelet, újra kellett kapcsolni, újra kellett indítani. Nagyon nagy esőben, sokszor letiltott, újratervezetett, borzasztóan elfáradtam, és megálltam egy híd alatt" - elevenítette fel a legnehezebb pillanatokat Szőnyi Ferenc, aki addigra már egy motoros szervizben kapott gumikesztyűvel próbálta óvni sajátját, hogy szét ne ázzon teljesen a tekerés közben.
Megálltam a híd árnyékában, és levettem a gumikesztyűt, de a kezeim így is csuromvizesek voltak. Olyan hideg volt, hogy az ujjaim teljesen megfagytak, képtelen voltam őket mozdítani. Két nappal később, a szakadó esőben és a dermesztő hidegben, az éjszaka sötétjében bolyongtam, mert nem találtam megfelelő helyet a megálláshoz. Ahogy haladtam, jött egy kamion, és a szembeszéllel együtt egy hideg vízfolyam ömlött végig az arcomon. Ekkor éreztem, hogy ez lehet a végső pillanat. Az ember mindig keresi a kiutat, de ha egy "falhoz" ér, hol találja meg a kiskaput? És ott áll a lehetetlenség: nincs menekülőút...
Egy rendkívül kényelmetlen helyzet. Valójában nem is igazán döntés, hiszen csak haladsz előre, amíg létezel és éppen mozgásban vagy.
Ezen a ponton kiemelte: ekkor jött el számára az a felismerés, hogy nincs olyan, nincs egy fix pont, ahova aznap megérkezik. Teljesen mindegy, hogy négy vagy tíz órakor, de legyen egy hely, ahova oda tud érni, ahol tud aludni, mert ez nem játék, és bármilyen hiba - legyen az saját, vagy rajta kívül álló körülmény - következtében belehalhat.
És aki azt hiszi, hogy ennél nincs nagyobb kihívás a számára...
A film és a kerekasztal-beszélgetés végére szinte minden kérdésünkre választ kaptunk. Azok számára, akikben még mindig maradtak kétségek, a dedikálás során nyílt lehetőség egy rövid eszmecserére a főszereplővel. Ő lelkesen állt rendelkezésünkre, legyen szó egy-egy jelenet új perspektívából való megvilágításáról, vagy csak további kérdések felvetéséről.
Elsőként arra voltunk kíváncsiak, mennyire jelentett kihívást a családi élet és az ultrasportolás összehangolása, különösen, amikor 43 évesen nekiugrott a sportág kihívásainak. Felmerültek-e ebből feszültségek, főleg akkor, amikor a gyerekek még kicsik voltak?
"Volt egy időszak, amikor az időmet ellopták – vagy a családom, vagy a megélhetésért folytatott küzdelem. Nagyon nehéz volt kifejezni, hogy mit is jelent számomra az önmegvalósítás, különösen egy vidéki városban, ahol nem ez volt a megszokott. A sport fogalma szinte ismeretlen volt számunkra, még a családom sem értette. Furcsa volt rádöbbenni, hogy az egészségünkre és önmagunkra fordított idő nem magától értetődő, hanem olyan, mintha máshonnan loptuk volna el. Aztán, amikor végre elértem a sikereimet, úgy éreztem, hogy az emberek körülöttem egyre inkább elfogadják és elismerik a munkámat." - válaszolta Szőnyi Ferenc, kifejezve egyetértését azzal a gondolattal, hogy a sikerek hitelesítették a befektetett energiáit.
Nekem mindig van magammal szemben egy kérdésem, hogy vajon jól döntöttem-e, mennyi mindent lehetett volna elérni az életben, a családi, emberi kapcsolatokban, ha nem így választok, de én úgy gondolom, hogy jó úton járok. Van egy egészséges kombináció az életemben, az életörömben, a valóságban, ami azt mondatatja, hogy jó az az út, amin járok, és megérte
- tette hozzá.
Érdeklődésünkre elmondta, egy ilyen nagy kihívás után sem áll le teljesen. Vannak edzések, kerékpározik, fontos, hogy törődjön a testével. A mérték persze fontos, mivel most nem felkészülési időszakban van.
Akadnak viszont következő céljai és tervei.
Itt is létezik egy szabályrendszer, amelynek meg kell felelni, és a filmforgatás megvalósítása nem kis feladat. Nagy munkát igényel, hogy eljussunk odáig. Terveztem egy időpontot, de sajnos a folyamatosan változó időjárási viszonyok miatt egyre inkább csúszik a dolog. Eredetileg január-február környékén szerettem volna elindulni, de most már nincs esélyem arra, hogy felkészüljek. Az életkorom, ami már 61 év, nem áll meg, és az idő sürget, de azért bízom benne, hogy sikerülni fog" – mondta nevetve a sportoló.
Látva a hozzáállását, efelől egy pillanatig sincs kétségünk.