Világklasszis kézilabdázóként írta be magát a sporttörténelembe, majd egy szórakoztató dallamra fütyörészve búcsúzott el az Audi-gyártól, ahol hosszú és sikeres karriert futott be.

Iváncsik Mihály a nagy sikerei színhelyén, a Magvassy-csarnokban, ahol most sportnagykövetként dolgozik - Fotó: H. Baranyai Edina

"Soha nem kívántam, hogy a gyermekeim vagy az unokáim kötelezően foglalkozzanak a kézilabdával, de úgy tűnik, ez a sportág valahogy a génjeinkben rejlik" - mondta mosolyogva az immár nyugdíjas Iváncsik Mihály, a győri cunderkirály, aki nemrégiben Török Bódog Életműdíjat vehetett át a Magyar Kézilabda Szövetség küldöttgyűlésén. "A díj a munkám elismerése, és szívből köszönetet mondok a családomnak, a kézilabda közösségnek és természetesen a hűséges szurkolóknak" - tette hozzá.

Győr városához képest az ország legvégén, Máriapócson nőttem fel négy testvérem társaságában. Mint a legkisebb gyerek, azt várták tőlem, hogy otthon maradjak, ám végül én kerültem a legmesszebb tőlük. Nyolcadik osztály után a nyírbátori ipari iskolában kezdtem el tanulni géplakatos szakon. Itt találkoztam egy lelkes kézilabda-rajongó tanárral, aki egy órán váratlanul berúgta az ajtót, és megkérdezte, van-e közöttünk balkezes. Azonnal jelentkeztem, és az ő csapatába kerültem, amely a helyi iparosokból állt. Számos izgalmas mérkőzést vívtunk a gimnazistákkal a salakpályán. Soha nem fogom elfelejteni, azon a meccsen 14 lövésből 14 gólt dobtam. Úgy érzem, ez a pillanat meghatározta a jövőmet.

Az első győri bajnoki mérkőzésén Kontra Zsolttal, egy akkori világklasszissal mérte össze tudását. A meccs során Kontra egy gólt szerzett, míg Iváncsik ötöt dobott be. Ekkor határozta el, hogy világszínvonalú kézilabdázóvá szeretne válni. Elindult a fejlődés útján, és tudatosan törekedett arra, hogy leküzdje a hiányosságait. Minden edzés előtt és után plusz háromnegyed órát szentelt a gyakorlásnak, egyedül. "Nem tudtam például jól végrehajtani a rövid lövéseket, ahogyan a hosszú felsőket sem. Az ejtett könyök és a kanyarított lövés fogalmát sem értettem. Aztán elmagyarázták nekem, lerajzoltam a technikákat, majd kiakasztottam a kis célpontokat a kapu különböző részeire. Hetente több száz lövést gyakoroltam, ötvenet minden helyzetből. Ahogy teltek a hetek, észrevettem, hogy egyre jobban megy, és elkezdtem elhinni, hogy van értelme a kemény munkának. Amikor tízből tíz lövést a hosszú felsőbe találtam, akkor nyugodt szívvel hátradőltem." Ezek után érkezett a védjegye, a cunder: egy csavart lövés, amely során a labdát a kapus mellett a földre pörgetve irányt változtat. Ez a technika hamarosan a játékának alapkövévé vált.

Ha a mérkőzés végén döntetlennél hetest kaptak, odament, és cunderral dobta be a labdát. Az edzők az elején nem igazán támogatták ezt a próbálkozást. Emlékszem, egyszer Joósz Attila büntetést helyezett kilátásba: ha megpróbálja a cundert, akkor tízezer forintra megbünteti, függetlenül attól, hogy bemegy-e a labda. "A vendéglátós Csákány Öcsi bácsi, aki mindig is nagy szurkolóm volt, azért jött ki a meccsre, hogy lásson tőlem egy ilyen trükköt. Azt mondta, hogy ha megbüntetnek, ő ad nekem húszezret. Megcsináltam, a labda bement, és valóban megbüntettek, de végül a dupláját kaptam tőle. Amikor elkezdtem népszerűsíteni a cunderezést, a szövetségben valaki azt mondta: Misikém, talán el kellene tiltani a kézilabdától, mert megalázod a kapust. Erre azt válaszoltam: ha a kapus két kézzel fogja a labdámat, akkor ő az, aki engem megaláz. Végül sikerült meggyőznöm, és igazat adott nekem."

A győri legenda pályafutásában 1986 volt a csúcs: megnyerte a Magyar Kupát, az IHF-kupát, a világbajnokságon pedig a válogatottal ezüstérmet szerzett. "Mind a mai napig éjszaka gyakran álmodok a jugoszlávok elleni elveszített vb-döntővel, a dobogó tetején állok, majd rádöbbenek, hogy másodikak lettünk. Ilyenkor leizzadva ébredek. Nincs tüske bennem, de ezek szerint most jött ki rajtam, mennyire fájó volt a finálé elvesztése, hisz a magyarok az első helyet tudják csak igazán értékelni." 1988-ban a szöuli olimpián negyedik lett a válogatottal, de ott volt négy évvel később Barcelonában is a hetedik helyen végzett nemzeti csapat tagjaként.

A Veszprém elleni mérkőzések mindig is különleges helyet foglaltak el a szívében, zöld-fehér színekben pompázva. Ezek a találkozók hatalmas összecsapásokat hoztak, és nemcsak a játékosok, hanem a szurkolók is mély köteléket ápoltak egymással. A pályán heves szurkolás kísérte minden lépésüket, ám a meccsek végén a veszprémi drukkerek barátságosan közelítettek, elismerve a rivalizálás szellemét. "Volt olyan alkalom, hogy utoljára léptem ki az öltözőből, és hirtelen kétezer bakonyaljai szurkoló kezdett el skandálni: Csik-csik-csik, Iváncsik! Soha nem tapasztaltam konfliktust velük, sőt, a mai napig is, mivel a fiam, Gergő oda nősült, mindig megveregetik a vállamat, amikor arra járok."

Ausztriába indult, hogy új lehetőségeket keressen, és a grazi csapatnál háromszorosát kereste annak, amit itthon megkeresett. 1994-ben azonban a Dunaferr csapata hívta őt, és két évre aláírt Dunaújvárosba. Hazatérve azonban nehéz időszak következett. "Csicsay Ottó barátomnak sem volt munkája, nekem sem. 1996-ot írtunk, és egy hónapig mindketten az élet mélypontján voltunk. Olyan sok sikert értünk el együtt, a közönség a vállunkon hordozott minket, élsportolóként a világ legjobbjai között tartottak számon minket, de abban a pillanatban nem tudtuk, mi vár ránk. Szégyen vagy sem, bementünk a munkaügyi központba, és regisztrált munkanélküliek lettünk. Senkinek nem kívánom azt az élményt, amit ott átéltünk – mindenki kérdezgetett, mit keresünk ott. Szerencsére csak két hétig voltam munkanélküli segélyen, mert Németországban munka mellett tudtam kézilabdázni."

1999-ben újra rátört az a nyomasztó érzés, hogy munkanélküli. Egy barátja javasolta, hogy miért nem próbálkozik az Audi-gyárban. Ez a kérdés mélyen megérintette, és azonnal felpattant a kerékpárjára, hogy elinduljon. A portán átvette a jelentkezési lapot, kitöltötte, és néhány nappal később egy motoros futár már hozta is az értesítést: felvették. A következő héten már munkába is állt, és 25 éven át dolgozott ott, mielőtt nyugdíjba vonult. "Teljesen tisztában voltam azzal, mibe vágok bele, és nem ijedtem meg a három műszaktól vagy a monotonitástól. Mindig odatettem magam, és a sporttól tanult kitartás segített abban, hogy alkalmazkodjak. Tudtam, hogy egy korszaknak vége, de az élet nem áll meg - váltani kell, dolgozni és küzdeni a jövőért. Huszonöt év telt el az Audi-gyárban úgy, hogy vidáman indultam be, és ugyanilyen jókedvvel jöttem haza a műszak végén." Most, hogy január eleje óta nyugdíjas, kicsit hiányzik neki a korábbi pörgés, de a nyugalomra is kezdi ráérezni, hogy milyen jó érzés.

Örömére a győri férfi kézilabdacsapat 2024 nyarán visszakerült az NB I.-be, neki pedig a gárda sportnagyköveteként elsősorban a reprezentáció a feladata. "Több feladatot is elbírnék a csapatnál, de örülök, hogy sportnagykövetként ott dolgozhatok, hisz ezrek szurkolnak a csapatnak, lassan visszatér a régi hangulat a Magvassy-csarnokba, nosztalgikus érzés, amikor meghallom a drukkerek üvöltését." A városban még mindig megállítják, miközben heti szinten tartja a kapcsolatot régi csapattársai közül Csicsay Ottóval, Polgár Lászlóval és Deáki Istvánnal.

Az öregfiúkban még szeretne egy búcsúmeccset játszani, mert győzött a józan ész, ennyi idősen már befejezi a kézilabdázást, úgy érzi, jobb, ha nem kísérti a sorsot. Kerékpározik, fut, aktívan sportol, "de mióta nyugdíjas vagyok, két kilót felszedtem - feleségemmel élvezzük az életet, gyakran befizetünk egy-egy wellness hétvégére" - mondta.

Iváncsik Mihály három fia mind a kézilabda világában találta meg a helyét. A két idősebb, Gergő és Tamás, a kétezres évek közepétől kezdve több mint egy évtizeden át a válogatott meghatározó játékosaként szerepeltek, a csapat két szélén tündökölve. Iváncsik Gergő impozáns 270 válogatott mérkőzésével a ranglista negyedik helyén áll, míg 696 góljával ő minden idők hetedik legeredményesebb magyar játékosa. Apja, Iváncsik Mihály, aki szintén a sportág kiemelkedő alakja, 623 válogatott gólt szerzett, így két hellyel lemaradva követi fiát a góllövőlistán.

Élete egyik legemlékezetesebb pillanataként élte meg, amikor a gyermekeivel és unokáival közösen léphetett pályára. Gergő búcsúmeccsén Veszprémben először játszott együtt a négy Iváncsik, valamint az unokák is csatlakoztak a csapathoz. Aznap valóban egy igazi csapatot alkottak, sőt, már a cserepadra is bőven elegendő játékosuk akadt. Legidősebb unokája, Máté, aki már 16 éves, a helyi kézilabdacsapat színeiben szerepel balszélsőként, és a nagyapa szívből hiszi, hogy belőle kiváló játékos válik. "Már csibészkedik, a húzottakat és a cundereket is bátran alkalmazza." Öccse, Milán szintén abban a klubban játszik. Tamás fiam lányai közül mindketten a kézilabda iránt érdeklődnek: Naima már régóta játszik, míg Natika, aki korábban balettozott, nővére példáját követve szintén belevágott ebbe a sportágba. Természetesen mindketten az Audi ETO utánpótlás-csapatában fejlődnek. Jó érzés látni, ahogy szépen veszik az akadályokat, és folyamatosan előrehaladnak a saját korosztályukban.

Ádám fiam máig is játszik az NB II.-es Komáromban. Kisfiával, Nathannal sokszor dobáltattam a labdát, de egy ideig azt mondta: tegyük le, inkább lábbal. Egyik meccsen azonban megrúgták, elment a kedve a focitól, most már ő is kézilabdázik, úgy döntött, inkább a pofonokat választja. Neki szeptemberben születik kisöccse, büszke vagyok: jön a hatodik Iváncsik unoka!"