Ceglédi Zoltán írása a Blikken az október 23-i felvonulásokról: Borzasztóan unalmasnak ígérkezik ez a kétpártrendszer.
Október 23. után Orbán Viktor arról számolt be, hogy "minden idők legnagyobb Békemenetével a háta mögött" tart Brüsszelbe, és hogy "kétszer annyian voltak a Békemeneten, mint a Tisza háborús menetén". Az állítások nyilvánvalóan nem állják meg a helyüket. Magyar Péter a "valaha volt legnagyobb rendezvény" ígéretével rukkolt elő, de pontosan nem határozta meg, hogy mit tekint valamihez képest nagyobbnak. Az értelmes ember, aki rendelkezik némi emlékezettel, könnyedén felidézhet nagyobb eseményeket is a múltból. Főleg, ha a "valaha" kitételről van szó.
Sőt! Szerintem volt már mindkét minapi rendezvénytől nagyobb Békemenet is: ahol még együtt vonult Orbán és Magyar. Fura hazugság-konszenzusok ezek, hiszen most mindketten azt bizonygatják, hogy Magyar Péter mindig is Fidesz-ellenes volt. A számháború valójában egyetlen érdemi dologra világít rá. A két félországi tüntetés, a régi és az új Békemenet sem "a" nemzet. Nincs itt semmi különlegesség. Nézzük sorban!
A forradalom ünnepén világossá vált, hogy a forradalmi lelkesedés hiányzik. Kérlek, értsd meg, amit mondok: a kormányváltás iránti vágy simán létezhet, és egy ellenzéki (értsd: tiszás) szavazói többség is elérhető, ezt nem kérdőjelezem meg. Azonban a Tisza-menet üzenete és következtetése az volt, hogy a problémákra a megoldás a kormányváltás, tehát jövő áprilisban adjuk le a megfelelő (értsd: tiszás) szavazatokat, és minden rendben lesz. A négy NER-kétharmad után egy új, de mégiscsak megszokott parlamenti váltógazdaság képét festették elénk. Nem valami különleges gasztronómiai élményt kaptunk, hanem inkább egy praktikus, tömeges menzát, ahol a krumplileves tényleg csak krumplileves.
Ez a váltás éles ellentétben áll a korábbi diktatúra-narratívákkal. Az ellenzéki belső versenyek során sokáig az volt a siker kulcsa, ha valaki a rendszer diktatórikus mivoltát még inkább felnagyította. Aztán a tüntetéseken való hangoskodás után, beültek a parlamentbe, letették az alaptörvényre tett esküjüket, és addig nyomogatták a gombokat, amíg Kövér László a fizetését is megkapta. Magyar Péter azonban más nézőpontot képvisel: szerinte ez nem diktatúra, hanem egy "sima" választási rendszer, amely bár számos akadállyal terhelt és egyenlőtlen, de elvileg leváltható. Ezzel a megközelítéssel gyakorlatilag maga alá gyűrte az ellenzéket, kivéve a Mi Hazánk pártot. Nem meglepő, hogy Magyar beszédében Orbán nem a friss és vérgőzös szovjet hatalomra utal, hanem inkább a roskadozó, késői Kádár rendszerére.
Már csak azt kéne eldönteni, mennyire kései. 1989-ra ugyanis a Kádár-rendszer jogi és adminisztratív infrastruktúrája egyértelműen önkényuralmibb volt, mint a mai keretek, de nem lett volna ereje egy ilyen Békemenetet fölmutatni. A Kádár-csúszkán egyértelműen a nyolcvanas éveket hozza Orbán, de egyelőre kérdés, hogy az évtized elejét vagy végét. A gondjai inkább a nyolcvanas évek elejét idézik: az orosz "szövetséges" ereje fogytán, de nem világos még, hogy összeomlik-e. A magyar államirányítás, a kormánymenedzsment hétköznapjai kapcsán növekvő konszenzus van abban, hogy ezek a vonatok, ezek a kórházak, ezek az iskolák rohadnak, de még van arra (egyre nehezebben hihető) reformkomcsi éca, hogy megoldják. Nagyon kádári, ahogy próbáljuk még utoljára a rozzant gazdaságot bebikázni; szó sincs repülőrajtról, csak hogy elguruljon egy darabig.
Fontos különbség, hogy a magyar rendezvény friss és innovatív szellemben zajlott, míg Orbán eseménye a zavaros állami és pártünneplés merev, a szó negatív értelmében hagyományos keretei között zajlott. A szónoklatok egyik sem vált ki igazán maradandó hatást, a beszélők korábbi teljesítményéhez képest is alulmaradtak; Magyar Péter hetvenperces előadása tömegfeszültséget generált, inkább mintsem inspiráló élményt nyújtott. Az egész egyfajta pillanatfelvétel, amely két szónok és két rendezvényszervező csapat állapotát tükrözi. Ez a helyzet azonban nem befolyásolja sem a múltunkkal való kapcsolatunkat, például 1956 megértését, sem a jövőt, amely a következő miniszterelnök kormányzását illeti.
Szerintem az, ami október 23-án zajlott, kifejezetten unalmas és monoton volt. Ha egy pillanatra eltekintünk attól, hogy a 1956-os események a középpontban állnak (bár már 35 éve szinte mindenki elfeledkezett róluk), akkor megállapíthatjuk, hogy semmiféle jelentős győzelem vagy bukás nem zajlott a fővárosban. Itt van például Karácsony Gergely, aki tavaly érdemi pártháttér nélkül is 371 538 szavazatot kapott a főpolgármester-választáson. Azok a választók, akikről beszélünk – elnézést a spekulációért –, valószínűleg nem Párbeszéd-szavazók, hanem általános ellenzéki szavazók. Ma tehát tiszások gyűltek össze, és sokan közülük részt vettek a Tisza rendezvényén. A Fidesz számára viszont hatalmas költségvetés és országos szervezeti háló állt rendelkezésre, hogy megtöltse a buszokat és közönséget szállítson a Békemenetre. Egyik helyszínen sem tűnt üresnek a tér, de sehol sem láttam, hogy a kötelező toborzási szintet túllépték volna a megjelentek. A tavalyi Karácsony-szavazók közül sokan elmentek, míg Orbánra azok szavaztak, akiknek a Kubatov-listán öt csillag volt a nevük mellett, és aki ráértek.
A kólapiac sajátos jellemzője, hogy szinte mindenki ismeri a két legnagyobb szereplő nevét. Az emberek hajlamosak megosztani véleményüket arról, melyik a "jobb", ami természetesen szubjektív, és arról is, hogy melyik cég a piacvezető – ez már inkább egy objektív kérdés lenne. Ilyenkor mindig eszembe jut Schiffer András figyelmeztetése, miszerint "hagyjuk már ezt", hiszen a két kólagyártó intézményi részvényesei között sokszor ugyanazok a nemzetközi befektetők találhatóak. A politikai színtéren is hasonló a helyzet: a Fidesz után a Fideszből kivált csoport is megpróbálta megvalósítani a saját "Békemenetét", ahelyett, hogy valódi tartalmi rendszerváltást indított volna el, inkább egy menedzselt kétpártrendszer irányába terelget minket. Választások, hatalomátvétel, sőt, ami a legkomikusabb: van, aki csupán egy-két év ellenzékiség után szeretne visszatérni a minisztériumba, korábbi munkahelyére. Talán még a belépőkártyája is működik.
Október 23. eseményeiből egy dolog tűnik biztosnak (amit a kampány fölülírhat). Ha nincs égszakadás-földindulás, akkor megindultunk egy végtelenül unalmas, sok szempontból egylényegű kétpártrendszer felé. Oda, ahol a két párt aktivistái-propagandistái mindig roppant lelkesek, hisz vagy épp győztek, vagy győzni fognak, míg mindenki más azt számolgatja, hogy ha egyáltalán választani akar, akkor hány elvét kell ehhez föladnia.
